Ruhacsere

Már akkor sejteni lehetett volna. Bő két évvel voltunk túl a nagy választási vereségen, épp két évvel az újabb nagy vereség előtt, a feleúton győzelemmel: az uniós népszavazással. Ez akkor még győzelemnek tűnt itt, ennél a sátornál is, ahol a leszakadó ég tóvá dagasztotta az ünnepi sátorponyvát, hogy arról aztán egy óvatlan pillanatban a szónok nyakába zúduljon az egész – ázik a zakó, ázik a haj, ázik az előre megírt beszéd. Oda a közhelyek. Mert akkor még olyan közhelyek dívtak, mint hogy Brüsszel a barátunk, az unió a közös otthonunk, Európa nagy és erős, irány a Nyugat, ott a helyünk, soha onnan el nem mozdultunk, az EU-s pénzekből felvirágoztatjuk közös országunkat, a hazánkat, amely örömmel várja az uniós állampolgárokat, népünket, amely szelíd, nyitott és barátságos. A mi nemzetünk innovatív, a tudásra épít, a nemzeti tehetségre, amely nemcsak Öcsi bácsiban nyilvánul meg, hanem közös nagyjainkban, Tellerben, Deákban, Adyban, Horthyban, ja, bocsánat, benne nem. Elázott közhelyek, szakad a víz, de nem az ég, s mivégre most már, hogy akkor is sejteni lehetett volna, már akkor is, mindent, még ott, abban a nagyszerű pillanatban is, amikor a győzelem napján minden elázott. Ruhát kellett váltani. / T. Á.