„Nem kell félni”

A Valahol Európában őstörténete a Radványi Géza által rendezett, 1948-ban bemutatott film, amely több hullámban vált filmtörténetből eleven kultúrkinccsé; az is látta, vagy úgy tudja, hogy látta, aki idézni csak ennyit tud: „Könyörgöm, akasszuk fel!”

A népszerűség egyik oka, hogy gyerekekről szól a történet, ráadásul a gyerekeket gyerekek játsszák. A filmben annak a Gaudiopolisnak a lakói, amely Sztehlo Gábor alapításában épp a háborúban árván maradt gyerekeket gyűjtötte össze egy „miniállamban”, hogy ne az legyen a sorsuk, mint a filmbéli gyerekeké.

Tulajdonképpen szinte érthetetlen, hogy a háborús nosztalgiában és gyerekszerepeltetésben profi szocialista kultúrpolitika nem adta parancsba a film színháziasítását. Így aztán csak a rendszerváltás után, 1995-ben lett belőle musical – Dés László első musicalje egyébként, ez pedig a népszerűség másik oka. Az operettszínházi ősbemutató után bejárta az országot – 2011-ben a Szegedi Szabadtérin nagy sikere volt Béres Attila rendezésének –, azóta most először látható fővárosi kőszínházban, nevezetesen a Magyar Színházban. A szövegkönyvet Bőhm György, Korcsmáros György és Horváth Péter írta (mindig megtorpanok egy pillanatra, amikor megpróbálom elképzelni például ezt a hármas „kalákát”, amint éppen összehoz egy jelenetet, talán egymás szavába vágva…), igazítani most sem kellett rajta. A dalok közül (a szövegek Nemes Istvánt dicsérik) több is sláger lett, pont elég rendesen elénekelni.

A Magyar Színház előadásában pompásak a gyerekszereplők – s ha valaki látott már kínos-bájos édes kis kölyköcskéket magukat mórikálni a színpadon, s közben kedvesen leintegetni anyunak-apunak, akkor tudja, hogy ez bizony nagy érték és ritkaság. Hitelesen és lelkesen „bandáznak”, s mintegy mellesleg abszolválják a kórust meg a nem túl nehéz, de látványos mozgást-táncot. S minthogy az előadás a legkisebb gyerek, Kuksi dalával kezdődik – „Nem kell félni” –, rögtön a cselekmény közepébe csöppen a néző: az árván maradt, magányos kisgyerek egyrészt megfogalmazza a gyerekek krédóját, másrészt a dal végén a javítóintézetből utcára került csoporthoz csapódik. Aztán kis kakaskodás után egy másik csapattal is összeállnak, és együtt keresik a fedelet és az élelmet a szétbombázott városban.

A szétbombázott várost pedig egy hatalmas romos ház jeleníti meg a színpadon; Csík György díszlete monumentális és impozáns, még forogni is tud, csak éppen a sok zug, plató és lépcső a nézőtér számos pontjáról nem látható, akkor sem, ha éppen ott játszanak vagy énekelnek. Mondjuk valaki „végigülhette” volna a nézőteret, hogy ezt kiküszöbölje. Nagy Viktor például, a rendező.

Annál is inkább, mert amúgy kedvünkre való, amit látunk. Jó ritmusban peregnek a jelenetek, és elég hamar világos lesz, hogy ez, vagyis a problémamentes lebonyolítás a produkció legfőbb erénye.

Pavletits Béla játssza Hosszút, aki a „javítósok” bandavezéréből viharos gyorsasággal válik felelősségteljes és körültekintő vezetővé. Jól énekel, jól játszik, jól adagolja a nem túl bonyolult érzelmeket, ráadásul „milyen szimpatikus”, mondja mögöttem a tizenéves csoportból valaki, és tényleg. Mahó Andrea a „másodhegedűs” Suhanc – eleinte a rivális banda fiúruhát öltött főnöke, aztán pont az történik vele, amit a romantikus meseszövés diktál; az ő hangja a legjobb, színészetben kissé keskeny sávon mozog, leginkább a laza-lezser, vállvonogatós figurát hozza, de hatásosan.

Az előadás meglepetés bónusza – legalábbis nekem – Reviczky Gábor volt; Simon Péter, a valahai muzsikus szerepében ő fogadja a menekülő gyerekeket az elhagyottnak tűnő, hatalmas házban. Reviczky – akit nemrégiben a Nemzetiben láttam túlmozgásosan fészkelődni és hallottam énekelve beszélni – most egyszerűen és hatásosan megjeleníti ezt az amúgy ugyancsak nem bonyolult figurát, ezt a rendes embert, ezt a Simon Pétert, akiben önirónia és finom humor is munkál. Reviczky Gábor évtizedekkel ezelőtti színpadi eszközeihez visszanyúlva: jó.

Volt még egy estém itt, a Magyar Színházban; odafönt, a Sinkovits Teremben mutatták be Visky András Júlia című monodrámáját Szabó K. István rendezésében. Visky András drámái erősen költői karaktert mutatnak, a szépen formált szöveg szép formája olykor a drámaiság, közönségesebben a dramaturgia ellen hathat – lehet köszönni Ráckevei Annának, hogy nem andalodott bele a szövegbe, és ezzel teljes kerekdedségében megmutatta a drámát magát.

A dráma ebben az esetben ugyanis a történetben van: Visky András a családja történetét, pontosabban a szülei sorsát, még pontosabban az anyja életének egy igen nehéz korszakát meséli-mesélteti el a darabban. A református lelkészt, hét gyerek apját Erdélyben 1958-ban börtönbe csukják, a feleségét a gyerekekkel előbb kitelepítik, aztán őt is lecsukják… Épp elég ok – mondja a mégoly hitetlen néző is –, hogy az ember magával Istennel keveredjen párbeszédbe.

Ráckevei Anna a csöppnyi térből kihasított még kisebb térben játszik; nem jutna eszembe, hogy monologizál, mert szinte látjuk, akit ő lát a lelki szemeivel, akivel beszélget. És nem, nem Istent látja, hanem sokkal inkább a férjét, gyerekei apját, akiről nem tud semmit, akiért aggódik, akiért meg akar küzdeni a betegséggel, akiért túl akar élni, akit látni akar, akibe szerelmes. Ráckevei hangja színes, beszéde ízes, tekintete játékos – csudás, de tényleg, amit alig egy-két lépésnyi mozgástérben művel, fekve, ülve, akárhogy. Nemcsak egy alakot kelt életre, hanem egy egész világot körülötte.

Lehetett volna szigorúbb dramaturgja az előadásnak – a szövegből jó lett volna húzni; nem is a hosszúság okán, mert Ráckeveit elnéztük volna még egy ideig, hanem a fölöslegesnek tűnő kacskaringók, a feszültséget megtörő kitérők miatt.

Mostanában sok monodrámát, pontosabban egyszemélyes színházi estét látni itt és ott. Kedvelem a műfajt, mert nagyon jól látszik benne a színész – és Ráckevei Annát például igazán régen láttam, kivált ilyen intenzíven –, de azért alkalomadtán elgondolkodom majd arról, miért is lett ez így. n