Küzdő- és mozgástér

Az Európai Parlament (EP) tárgyalói a múlt héten felfüggesztették a 2021–2027 közötti időszakra szóló EU-keretköltségvetésről folytatott megbeszéléseket, amíg a tagországi kormányokat tömörítő Tanács új ajánlattal nem áll elő. Azzal érveltek, hogy a kompromisszum teljes hiánya, az elmozdulás kategorikus megtagadása nem nevezhető tárgyalásnak. Az EP-képviselők akkor térnek majd vissza a tárgyalóasztalhoz, ha a Tanács részéről valódi akarat mutatkozik a megállapodás megkötésére – mondják.

Az EP tizenöt kiemelt uniós programra szeretne több támogatást szánni annál, mint amennyit a tagországok közös nevezőre hozott álláspontja jelenleg előirányoz. Ezen nem nagyon van mit csodálkozni, mindig így volt: az EP-képviselők, akiket pártjuk listáján megválasztottak, általában igyekeznek „több pénzt juttatni az embereknek”, hogy újraválasszák őket – gyakran még akkor is, ha ugyanahhoz a párthoz tartoznak, amely hazájában kormányon van, és történetesen a hivatalból fösvénykedő pénzügyminisztert adja. A viták előbb-utóbb valamilyen kompromisszummal szoktak zárulni.

Ezúttal azonban a korábbiaknál sűrűbb a vétóval való fenyegetőzés. Pedig aki bevágja maga mögött az ajtót az egyik ügyben, arra simán rávághatják a többiek egy másik kérdésben. Kétségtelen, hogy most túl sok súlyos dilemma rakódik egymásra, és kiált azonnali megoldásért, így a tárgyalási technika érdesebb a szokásosnál.

Melyek ezek a dilemmák? Az első, hogy a hétéves büdzsé miként segítse elő az EU versenyképességét? Meg kell-e vágni a hagyományos kiadásfajtákat, például a mezőgazdasági támogatásokat vagy a már nem is annyira új tagországok felzárkóztatását szolgáló alapokat annak érdekében, hogy több pénz jusson környezetbarát technológiafejlesztésre? A második, hogy ettől a hét esztendőre terített pénzügyi tervezéstől elkülönítve – de persze attól mégsem függetleníthető módon – miként kell ösztönözni a járvány miatt lelassult európai gazdaság helyreállítását? Ezen belül mi legyen a vissza nem térítendő támogatások és a hitelek aránya? A harmadik dilemma, hogy miként lehet őrködni ezeknek az irdatlanul nagy összegeknek a szabályszerű felhasználásán, mennyire szűkíthető le ez a feladat az unió pénzügyi ellenőrzési mechanizmusának erősítésére, illetve mennyire van szükség arra, hogy az alapvető értékeknek, azon belül kiemelten a jogállamiságnak a tiszteletben tartására szorítsák rá a tagországokat, akár uniós források visszatartásának kilátásba helyezésével is.

A gond az, hogy e három dilemmára az uniós intézményrendszerben nem adhatja meg a végső választ egyetlen kiemelt súlyú szereplő, hanem együttdöntési kényszer áll fenn. A hétéves keretköltségvetésre, a helyreállítási csomagra és a források feltételekhez kötésére (a kondicionalitásra) az Európai Bizottság tesz javaslatot, és azt el kell fogadni a tagállami kormányokat tömörítő Tanácsban, valamint az Európai Parlamentben is, továbbá meg kell erősíteni a tagállamokban, jellemző módon törvényhozási aktussal.

Az EP most azzal fenyegetőzik, hogy nem szavazza meg a keretköltségvetést, ha az nem lesz számára megfelelő. A helyreállítási csomagot nem akarja megvétózni, de kellően szigorú kondicionalitást követel. Egyes tagországok túl enyhének tartják a soros német EU-elnökség kompromisszumos kondicionalitási tervezetét, mások viszont túlságosan beavatkozó jellegűnek. Ez utóbbiak közül a magyarok a helyreállítási alap nemzeti parlamenti megvétózását is belengették, ha nem puhul még tovább a kondicionalitás. Mikor lesz ebből megállapodás?

Valamilyen válasz persze bizonyosan születik majd – de ez olyan válasz lesz-e, amely alapján mindenki azt mondja, hogy igen, érdemes benn lenni az unióban? Vannak, akik szerint egyre kevésbé bizonyos, hogy erre igennel lehet felelni, hacsak nem korlátozzák a döntéshozatalban a vétójogot, és nem bővítik a minősített többségi elv alapján meghozható döntések körét, vagyis nem teszik „egyesültebbé a tagállamokat”, nem erősítik meg az uniós jelleget. A vétójog megőrzéséhez azonban elég használni – a meglévő vétójogot.

Ahhoz, hogy az EU-nak legyen markáns, önálló külpolitikája, sokak szerint ezt a minősített többségi elvet kellene követni a külügyekben, hiszen ma például Ciprus akadályozni tudja a Belarusszal szembeni uniós fellépést, ha az EU nem elég kemény a törökökkel. De a magyar diplomácia is okozott fejfájást az utóbbi időben több kérdésben az uniós külügyéreknek, a maga különutas álláspontjával. Belügyi, rendészeti kérdésekben kevésbé kell tartaniuk a sorból kilógóknak a minősített többségi elv bevezetésétől, így például a menekültügyi politikában belátható ideig csak az lesz lehetséges, amivel mindenki egyetért.

Ám a mostani helyzetben olyan kérdések is döntésre várnak – a keretköltségvetés és a helyreállítási alap –, amelyek sok pénzről szólnak, mégpedig konkrétan számszerűsített formában. És a diplomáciai alkuk során nem feltétlenül lehet minden részkérdést egymástól mereven elkülönítve tárgyalni. Bizonyos vétóknak akár euróban kifejezhető áruk is lehet.

„Elegem van abból, hogy mindig azt hallom: párbeszédet kell folytatni az érintett tagállammal” – mondta Sophie in ´t Veld a minap az Európai Bizottság jogállamisági jelentéséről folytatott vitában. A jelentés mindegyik EU-tagról elkészült, és abban az egyik legsúlyosabban elmarasztalt kormány a magyar. A holland liberális EP-képviselőnő szerint a párbeszédnél most már hatékonyabb eszközökre lenne szükség.

Ugyanez a Sophie in ´t Veld véleménycikket is megjelentetett az EurActiv című brüsszeli uniós hírportálon, és abban felhívta a figyelmet arra: nem csupán Amerikában nőtt meg aránytalanul a Legfelső Bíróság súlya, hanem Európában is megfigyelhető az a jelenség, hogy a politika nem végzi el a tulajdonképpeni feladatát, és az egyetlen hatékony fórum adott esetben az Európai Unió luxembourgi székhelyű Bírósága marad. Például a nem kormányzati szervezetek finanszírozására vonatkozó, diszkriminatív jellegű magyar törvény esetében az Európai Bíróságnak kellett világosan megfogalmaznia az elvárásokat – hozta a példát a képviselőnő, aki nyilván azelőtt írta meg cikkét, hogy kihirdették a CEU-ügyben is az ítéletet. Erre hivatkozni persze sántító példa lett volna, mert az említett ítélet tartalmát erősen lerontja az ítélethozatal megkésett volta. De emellett is tapasztalati tény, hogy az Európai Bíróság az uniós intézményrendszer egyetlen olyan szegmense, amely előbb vagy utóbb, de rendszerint meghozza azokat a kötelező érvényű döntéseket, amelyek az európai normák érvényesítését célozzák.

Leegyszerűsítve: amíg nem szorul vissza a vétójog, nem erősödik meg a minősített többségi elv a politikai intézményeknél, addig jobb híján marad a „minden mindennel összefüggésbe hozható” szemlélet, illetve ha leírt uniós jogot érint a vita tárgya – maradnak a bírák. / Kárpáti János