Ilyenek ezek a démonok

Többen is foglalkoztak az utóbbi időben a bántalmazó kapcsolatokkal, számodra miért volt fontos, hogy erről a témáról írj?

A regény ott kezdődik, hogy Vera elköltözik a férjétől, kiszáll egy megromlott házasságból. Az érdekelt, hogy mi történik ezután, milyen kérdéseket tesz fel magának ez a harmincas éveiben járó nő, milyen nehézségekkel kell megküzdenie, milyen döntéseket hoz, és azok hova vezetnek. Lényegében a belső fejlődését, magára eszmélését követhetjük nyomon, aminek csak egy része, hogy a visszaemlékezésekből megtudhatjuk, mi minden vezetett a regény kiindulópontjáig.

A regényben gyakran visszaköszön az úszás, miért épp ezt választottad központi motívumnak?

Az úszás először egy volt a sok sport közül, amit Vera kipróbál. Amikor kiemeltem, úgy éreztem, hirtelen minden a helyére kerül. Ez a motívum összerántotta a szöveget, és utána könnyű volt megtalálni a kapcsolódási pontokat. Vera ismét úszni tanul, tökéletesíti a légzéstechnikát, a mozdulatokat, ezzel párhuzamosan lépésről lépésre tanul újra élni.

Kicsit továbbhaladva ezen a vonalon: meddig tágulhat a tüdő, mennyi „mély levegőt” bír el az ember?

Van egy kedvenc képem, az a címe, hogy Rémálom. Egy svájci festő, Henry Fuseli, eredeti nevén Füssli festette. Egy fehér ruhás nő magatehetetlenül fekszik az ágyon, a feje lehanyatlik, a hasán pedig ott gubbaszt egy gonosz kis lidérc. Ez a festmény sokat járt a fejemben. Úgy képzeltem, hogy valami rátelepedett Vera mellkasára, és olyanokat mond neki, hogy teljesen mindegy, mit akarsz, én innen nem mozdulok. Ilyenek ezek a démonok. A cél az volt, hogy megszabaduljon tőle, és végre szabadon tudjon lélegezni. Sok nagy levegő kellett hozzá az én részemről is.

A főszereplő szinte kivirul a válása után, akárcsak korábban az édesanyja. Ezek szerint megismételjük a szüleink hibáit, vannak olyan cselekvésminták, melyeket egyik generáció örökít a másikra? Hogyan lehet ennek véget vetni?

Érdekes, hogy azt mondod, kivirul, én úgy érzem, az még odébb van. Kőkeményen küzd, hogy valahogy visszataláljon saját magához, hogy legyőzze a félelmeit, hogy újra tudjon bízni a férfiakban. Fiatalkorunkban mondunk olyanokat, hogy mi majd máshogy csináljuk, velünk ez nem fog megtörténni, aztán ott vagyunk harminc-negyvenévesen, és pont úgy csináljuk, és pont az történik. Biztos sokan átélték már ezt. Hogy hogyan lehet ennek véget vetni? Az biztos segít, ha az ember felismeri, kimondja, és tudatosan megpróbál továbblépni. Könnyűnek hangzik, de egyáltalán nem az, és nem akarok abban a szerepben tetszelegni, hogy megmondom a tutit. A regényben Vera például hibáztatja a szüleit, de rájön, hogy ezzel neki nem lesz se könnyebb, se jobb.

Beszéljünk kicsit a regény stilisztikájáról. A párbeszédeket a folyó szövegbe építed bele, nem tagolod. Miért döntöttél így?

A legelső változatban E/3-as elbeszélőt alkalmaztam, és a párbeszédeket hagyományosan tagoltam, de nem úgy szólaltak meg, ahogy szerettem volna, ezért változtattam meg E/1-re. Úgy éreztem, a tagolt párbeszédek megakasztanák a szövegfolyamot, nem elsősorban formailag, hanem nyelvileg. Fontos volt, hogy Vera egységes elbeszélői hangon szólaljon meg, az ő fejében vagyunk, az ő gondolatait halljuk, a többiek beszédét is az ő szűrőjén keresztül érzékeljük.

Elmondásod szerint több éven át dolgoztál ezen a regényen. Mi vitte el a legtöbb időt?

Sokat alakult és változott a szöveg, a kísérletezéshez pedig idő kell. Hiába van meg már elsőre, hogy mit szeretnék csinálni, muszáj körbejárni: vajon tényleg az a legjobb megoldás? Volt, hogy hét-nyolc kör után végül visszajutottam az eredeti verzióhoz, de olyan is, hogy teljesen elhagytam. Fontos, hogy el tudjunk távolodni a szövegtől, hogy legyen rálátásunk, és hogy könnyebb legyen megválni a felesleges szavaktól. A másik, ami elég sok időt elvesz, az az élet. Nem tudtam remeteként elvonulni. Több helyen dolgoztam egyszerre, család, gyerekek, és azt sem szerettem volna, hogy megjelenik a könyv, én pedig ott állok barátok nélkül. Szóval az élet meg az írás viszi az időt, de ez így van jól, vigye csak. / Svébis Bence