Szent Iván éj: a varázslatok éjszakája

Június 24-e mind a pogány, mind a keresztény kultúrkörben jelentős ünnep. A Szent Iván-éj Keresztelő Szent János születésnapjával fonódik egybe. A keresztény hagyomány ezen a napon Keresztelő Szent Jánosra emlékszik. Fontos tudni, hogy Keresztelő Szent Jánost a magyar néphagyományban a honfoglalás utáni bizánci kapcsolatainkból eredően Szent Ivánnak nevezik. A magyar nyelvben Szent Iván-éj néven rögzült a nyár eleji ünnep, eleink a június hónapot is Szent Iván havának nevezték. A néphit szerint Szent Iván éjszakáján a kívánságok valóra válnak, erőre kap a varázserő, bármi megtörténhet, akár misztikus élmények is. 

Az Iván a régi magyar Jovános, Ivános alakból származik, a János név szláv megfelelője. Valójában héber-görög-latin-orosz és magyar eredetre tekinthet vissza, a jelentése: Isten kegyelme , avagy Isten kegyelmes .

A napforduló a születés ünnepe

A keresztény liturgiában és ünneprendek sorában két Napforduló kötődik a születéshez, így június 24. a nyári napforduló a Keresztelő Szent Jánosé míg a téli, december 24. a Megváltóé. A bibliai történet szerint a Keresztelő, aki a fényben született, és ezzel a fénnyel kereszteli majd meg azt, aki győzedelmeskedni fog a halálon, azaz Jézust. A keresztény szimbolikába így nyert beillesztést a seregnyi régi mitológiában is szereplő történet, amely a fény és a sötétség küzdelméről szól. Ez a harc minden történetben a fény győzelmével, vagyis a megújulással, az újjászületéssel ér véget...

Az éjszaka, a sötétség minden mitológiában a halál lunáris birodalma. Ezért az évnek ezen a napján minél messzebbre, távolabbra kell űzni az ártó szellemeket a fény erejével. Ezen az éjszakán a fényt nagy tüzek idézik meg és teszik kortalanná. Az északi féltekén a hegytetőkön, a falvakon kívül fellángolnak a máglyák. A nyárközép napját az ősi idők óta megünnepelték a kelták, a germánok, a szlávok és szinte az összes északi nép. Papjaik, például a druidák, a Föld és az Ég nászát tisztelték ekkor, de ebben a hitvilágban rituális gonoszűző, sárkányűző, termékenyítő mágiák is helyt kaptak, de a természet és a fák tiszteletét is kifejezték. A tűzfesztiválok és a szerelmi mágia, a varázslás éjszakája alakult ki. Ezen az éjszakán a Tordai-hasadékban a rómaiak már raktak máglyákat Vezuvius tiszteletére.

A tűzben csontokat, szemetet égettek a rőzsével, mondván az ördögöt tömjénezik . A bűbáj éje volt, mint ahogyan Shakespeare Szentivánéji álom című darabjában is láthatjuk. A szertartásos tűzugrásnak egészség- és szerelemvarázsló célzata volt. Bod Péter az 1750-es években írta le, hogy üszögöket vittek a gyermekek és szétszórták a káposztáskertben, hogy a hernyókat elűzzék, szórtak a vetésbe is, hogy a gabona meg ne üszkösödjék. A tűzbe dobott gyümölcsnek, amely megaszalódott, gyógyító erőt tulajdonítottak. A Csallóközben a máglyára tették az előző évi aratókoszorút, amelyet egy leány háromszor körbejárt, és vízzel megszentelte , egy legény pedig fáklyával háromszor körbefutotta. Az éjszaka szedett virágokból koszorút kötöttek, ezt a ház elejére akasztották, tűzvész ellen. Keresték az aranyos patrácot , a legszebb virágot, amely csilingelő hangon énekel, és ha megszólal, elrejtett kincsekre figyelmeztet.

Szent Iván éji népszokások, babonák

Szent Iván éjjelének népszokásai Európa-szerte többnyire a tűzhöz kapcsolódnak, ami az élet és a világosság győzelmét szimbolizálta a halál és a sötétség felett. A nyári napforduló tűzünnepét szinte minden ősi nép ismerte, és babonás tisztelettel élte meg.

A Szent Iván éji tűzugrás szokásának legszebb változatait Kodály Zoltán gyűjtötte a 20. század elején Zoboralján.

Az e napon gyújtott tűzről azt tartották, hogy megvéd a köd, a jégeső, a dögvész ellen, termékenységvarázsló hatású, elősegíti a jó termést.

A tüzet rendesen négyszög alakúra rakták,  amely a négy égtájat, évszakot jelképezte. Mint ahogyan ezt a Nyitra megyei dalszöveg is megörökítette:

„Tüzét megrakáljuk, négyszögre rakáljuk./ Egyik szögén ülnek szép öreg emberek, másik szögén ülnek szép öreg asszonyok. / Harmadikon ülnek szép ifjú legények, negyediken ülnek szép hajadon leányok.”

Berze Nagy János 1940-ben írta le a mátkázó és komázó játékot a Baranya megyei Hörnyék községben. Ez egy barátságkötő szokás, amely több helyen is előfordult. Sötétedés után a tűzhöz a fiatalok kezükben egy meggybokrétával díszített faággal, amelynek a végére almát – Szent János almát – tűztek, érkeztek meg. A barátok és barátnők egymással szembe álltak és szavalták: „Mátka, mátka, mátkázzunk, / Míg élünk, míg halunk, / Mindig mátkák maradunk.” (Ezt kétszer isméték, míg a harmadik verssort csak egyszer.) „Koma, koma, komázzunk, / Míg élünk, míg halunk, / Mindig komák maradunk.”

A baba- vagy komafának nevezett faágat kicserélték. A tűz leégése után a fiúk a tüzet átugrálták, majd fáklyákat gyújtottak, és azzal szaladgáltak le s fel...

Az egészségvarázslás és a szerelemvarázslás is Szent Iván éjének misztikuma

Az egészségvarázslásnak sokféle formája volt ismert Erdélyben. Például Gimesben bodzafaágat pároltak a tűzön, és azt később a daganatokra kenték. Másutt a megpörkölt vadbodzát az ágyba vitték a bolhák ellen. Vajkán sajátos gyógyfű keveréket füstöltek, s ez állt vasfűből, fodormentából, tisztesfűből. Az ebből főzött teát mellfájás ellen használták... Tisztes légy, hasznos légy, / Majoranna, bukros légy! Bácskában úgy tartották, hogy a tűzben sült alma a torokfájás ellen jó. Ellenben szinte mindenütt élt egy tilalom is, mégpedig annak nem volt szabad almát ennie, akinek meghalt a gyermeke, mert megeszi a menny- országban lévő kisgyermeke aranyalmáját. Szeged környékén gyermekek járták az utcákat, és skandálták: Hintsék kentök almát, ha nem: pedig hajmát! A háziak pedig a kerítésen át az akkor beérő szentiványi almát és egyéb gyümölcsöket szórtak ki. Úgy vélték, hogy ezzel az ajándékkal a család elhunyt gyermekeit vendégelik meg. Ugyanakkor a hajdúdorogi, büdszentmihályi görög katolikusok a János almáját osztogatják. Az egészség varázslásra utal az is, hogy a tűzugrálás közben azt kiáltozták: Kezem lábam ki ne törjön, minden csontom összeforrjon!

Különös rítus volt az összeéneklés , amely egyfajta szerelemvarázslásnak tekinthető. A falu összes fiatalját felsorolták a párosító rítus-énekekben. Gyakran igen hosszúak voltak ezek az énekek. Heltai Gáspár 1570-ben írta: „Hallottam, hogy igen hosszú a Szent Iván éneke, hogy az ördög megkezdvén, el nem végezhette, hanem megfulladott rajta.”

Népek szokásai Szent Iván éjjelén

Szinte minden népnél felbukkan a Szent Iván-éji rituálé. Németországban, már a XV. századi krónikák is említik az örömtüzeket a Szent János napjának előestéjén. Leírták, hogy üröm-, verbénafüzérekkel díszítették magukat, és a tüzet szarkalábcsokron keresztül nézték, abban a hitben, hogy ezzel megóvják szemük épségét. Hajnalban – szerencse kívánságok közepette – ezeket bedobták a tűzbe.

A bajoroknál a tűzugrásnak értékét abban látták, hogy attól majd jobban nő a len és a kender. Tehát minél magasabbra kellett elrugaszkodni. Ugyancsak a magassághoz kötődött Badenben ez a játék, de ott abban hittek, hogy azoknak a fiataloknak a szülei fogják a legtöbb termést betakarítani, akiknek a gyermekei a legjobban teljesítettek. Volt, ahol hatalmas lángoló, szalmával borított fakereket kergettek le a domboldalon a folyóba. Lotharingiában ezt a Nap jelképének tekintették.

Franciaországban, Moselle folyó környékén szintén a tüzes kerékkel ünnepeltek. A tűznek megtisztító és védelmező erőt tulajdonítanak a lappok és a portugálok is.

Svédországban a máglyák a keresztutaknál lobbantak fel.  A svédek mérges gombákat is dobáltak a tűzbe, hogy megtörjék a manók hatalmát, tartottak ugyan-is attól, hogy általuk megnyílnak a hegyek, és a gonoszok onnan kiszabadulva elözönlik a felső világot. Ez a hit élt a régi keltáknál is a Halloween éjszakájáról.

Juhannus ünnepének nevezik ezt a napot a finnek. Ők jobbára a közeli tó vizére szállnak családostól, majd a parton közös vacsorákat rendeznek, és várják a felkelő Napot.

A víznek az olaszoknál is jelentősége van, nagyokat fürdenek az éjszakában.

Háromszor illett a pároknak átugrani a tüzet a cseheknél. A lángok felett koszorúkat hajigáltak át egymásnak, a megpörkölődött növényi anyagokat hazavitték, és ezzel megfüstölték a házat, s hitték, hogy az megvédi az állatok és az emberek egészségét.

Az angolok a Szent Iván-éji máglyáról vittek haza lángot, fáklyákkal. Azt is állították, az almatermés tönkremegy, ha e napon nem égnek a tüzek. Náluk is szokás volt a tüzes kerekek gurítása, de lobogó diszkoszkorongokat dobáltak az ég felé. Ugyanakkor náluk is ez egyfajta szerelmesek fesztiválja. A nap virága náluk a páfrány.

Az USA-ban a hopi indiánoknál e napon visszaviszik a szellemeket ábrázoló figurákat föld alatti termeikbe. Ott pihennek azok a téli napfordulóig. Ez a szertartás náluk a hazatérési ceremónia .

A mexikói napkultusz maradványa a voladorok tánca, amelyet egy-egy 30 méter magas rúdon adnak elő, a derekukra erősített kötélen lógva. Ugyanitt gyűjtik a harmatot, és meghempergőznek a nedves fűben. Milyen furcsa egybeesés, hogy nálunk is szokásban volt a Dunántúlon ez a rituálé! Az így nyert vizecskével mosták meg a leányok orcáját, hogy szépek legyenek.

A Szent Iván-éji varázslatot tehát mindenhol a világon különös rítusokkal tették teljessé. 

 (Kiemelt képünk illusztráció. Fotó: Hans via Pixabay)