Harminc év múltán

Mi, szerény magyar újságírók hajdan jó órát időzhettünk ama híres ovális irodában. A házigazda az idősebb George Bush volt, az akkori elnök, aki éppen budapesti látogatására készült. 1989-et írtunk. Elsőként tehettem fel kérdésemet, miszerint mit gondol az amerikai politika a változó Magyarországról. Az udvarias válasz után váratlan, elképesztő kiegészítés következett. „Értesültem Kádár úr tegnapi elhunytáról. Vegyes érzelmekkel ítélték meg őt országunkban, az amerikai magyarok közösségében. Ugyanakkor olyan embernek látom, aki szolgálta az országát.”

Tudatos gesztus volt a bizonytalan helyzetben a még hatalmon lévő „ancien régime-nek”? Feltehetően igen. De sok más, igazán fontos jelzés is történt arról, hogy Magyarországra megint valóban figyeltek a világ hatalmi központjában, amely éppen legyőzte a nagy vetélytársat, de még nem lehetett biztos a dolgában. Az isten háta mögötti országocskából érkezett hírlapíró megélhette, hogy első szóra nyilatkoztak neki igazán fontos emberek. És persze egyik óvatosabb volt, mint a másik. Csak meggondoltan, vélte Henry Kissinger. Csökkenteni kell a térségünk feletti szovjet ellenőrzést, de kötelezze el magát ennek fejében a Nyugat, hogy a NATO nem hatol be Kelet-Európába.

Zbigniew Brzezinski, mindkét párti elnökök jeles tanácsadója és Király Béla, az ’56-os Nemzetőrség parancsnokából lett történész, akit galambfarmján kerestem fel New Jersey-ben, egyaránt a spanyol példát idézte. Lezárul egy korszak, fogjon tehát össze a két politikai tábor. Ne a bosszú, hanem az összefogás legyen a cél, és akkor magyarok és lengyelek öt-tíz év alatt talpra állhatnak. Flora Lewis, a The New York Times neves publicistája a dunai államszövetség kossuthi gondolatát ajánlotta az amerikai döntéshozók figyelmébe, arra szerinte akkor állítólag hajlottak volna Moszkvában.

Mire Antall József jó évvel később, 1990 októberében hivatalos látogatásra Washingtonba érkezett, az ilyenfajta romantikus álmok javarészt szertefoszlottak. Az amerikai kormány Nemzetbiztonsági Tanácsának illetékes vezetője, akit csak név nélkül lehetett idézni, mindenesetre méltatta a kiegyensúlyozott magyar helyzetet, amelyben „van koalíciós kormány, erős ellenzék és vannak a hatvanas évekre visszanyúló gazdasági reformok”. Minden remény megvolt tehát arra, hogy miközben csehszlovákok és lengyelek még távolabb tartottak, a románokkal pedig kifejezetten gondok voltak, „Magyarország fontos szerepet játsszon a térségben, sőt Európában”. Azt mondta, erről tárgyal majd az elnök Antall-lal.

A magyar kormányfő annál komolyabban vette feladatát, hiszen közben előtérbe került a Kuvait iraki megszállásával kitört válság, már a levegőben lógott a háború, és Antall nem győzte hangsúlyozni, ha az ’56-os szuezi mintára a Közel-Kelet miatt ismét ejtenek bennünket, „az a Nyugat erkölcsi és politikai veresége lesz”. A valóban érdeklődéssel várt vendég New Yorkban, a mérvadó agytröszt, a Külpolitikai Tanács előtt figyelmeztetett először arra is, hogy a balkanizálódás, a kisebbségi feszültségek káoszhoz, sőt a terrorizmus kialakulásához vezethetnek.

Azután amerikai kormánygép vitte őt a fővárosba. Szállása a Blair House-ban, a Fehér Házzal szembeni elegáns rezidencián volt. Az első tárgyalásait is ott folytatta, a CIA és az FBI vezetőjével, és megállapodások születtek az együttműködésről. Majd találkozott helyi magyarokkal. „Lehetnek az emigrációban különböző politikai nézetek, de a magyarságnak együtt kell vállalnia közös értékeit, és azok alapján szolidaritást kell mutatnia az alapvető kérdésekben” – mondta Antall. Végül Tom Lantos díszvacsoráján találkozott a vendég a Kongresszus vezető embereivel a törvényhozás épületében. Már ott kiderült, hogy a lelkes biztatáshoz csak szinte jelképes gyakorlati támogatás járul. Megkapjuk a régen várt kereskedelmi kedvezményeket, és felállítanak egy pár tízmillió dolláros beruházási alapot. Amint Washingtonban ismételten jelezték a magyaroknak is, a németek feladatának látják a térség szanálását.

Másnap ünnepélyes fogadtatás volt, díszszázad és díszlövések a Fehér Ház kertjében. Bush felidézte, hogy országának majd kétmillió magyar származású polgára van, mire a vendég azt mondta, „büszkék vagyunk arra, hogy mindabban, ami Amerikát a világ vezető hatalmává tette, magyar katonáknak, munkásoknak és tudósoknak is részük volt”. Valamint hogy „szeretném megköszönni, hogy az emberi jogok védelmét kitartóan, évtizedeken át, kormányszinten képviselték”. Este jó hangulatú bankett volt ugyanott, a vendégek között a híres Teller Ede és Tony Curtis, azaz Schwarz Bernát, a Mátészalkáról elszármazott família híres fia Hollywoodból. Van Cliburn koncertezett az illusztris közönségnek. Teller pohárköszöntőjében azt mondta, szülőhazája a biokémiában és az atomenergia békés felhasználásában törekedhet nagy szerepre a világban. Másnap Los Angelesbe utazott Antall, látogatást tett Ronald Reagannél. Itt is találkozott helyi magyarokkal, köztük Szörényi Évával, aki Wass Albertet szavalt.

Visszafelé a repülőn korábbi kollégám, akkor sajtófőnök, László Balázs a kormányfő mellé ültetett, kérdezhettem. Az amerikai dolgok után feltettem a kérdést, amelyet otthonról kértek: hogyan fogadná, ha, amint ott hírlett, Tölgyessy Péter lenne az SZDSZ elnöke? A válasz tartózkodó volt.

Sajátos érzés ma ezt a washingtoni történetet újra felidézni. Gondoljon róluk ma ki-ki akármit is, akkor azok a művelt, demokrata úriemberek becsülettel képviselték hazájukat a világhatalom központjában, ahol általános tisztelettel fogadta őket mindkét nagy politikai tábor és az egész magyar emigráció is. Nem sokat kaptak, de nem is vártak sokat. Ám aki a hosszan, bonyolultan beszélő, de érezhetően koncepciózus kormányfőt látta és hallotta, jó véleménnyel lehetett országáról. Kitűnő sajtója volt az útnak Amerikában, és oly érdekesek lettünk, hogy életemben először, s nyilván utoljára is, még az én véleményemre is kíváncsi volt a CNN. A Világpolitikai Tanács pedig elküldött előadásokat tartani helyi tagjainak az új Magyarországról Montanától Tennessee-ig, Wyomingtól Dél-Karolináig. Őszinte, jó szándékú érdeklődés volt irántunk. / Heltai András