Felemel

Kevés olyan zenekar van, amelyik megalakulásának negyedik évtizedében még valóban aktív alkotóközösségként működik. Olyan pedig még kevesebb, amely éppen pályája legkreatívabb szakaszát éli ebben az időszakban. Ezen ritka hollók egyike a James.

Ráadásul azt sem mondhatjuk, hogy Tim Booth énekes és társai mindezt a legnagyobb csendben tennék, hiszen mostani kiadványuk, a 2018-as, azonos című Living in Extraordinary Times 86 állomásos, minden kontinenst érintő turnéján került rögzítésre, márpedig az efféle világjárás manapság a nagyon mainstream produkciókon kívül már csak keveseknek adatik meg.

Igaz, a James elsődlegesen mindig is briliáns koncertzenekarként volt elkönyvelve, és ezt a pazar kiállítású dupla CD is megerősíti. A legendásan non-konform zenekar, amelynek rendszeresen – és gyakorta az adott fellépés hangulatának megfelelően – változó setlistjeiből sokszor kimaradnak a legismertebb dalai (ezúttal például a Sit Down), hogy helyet adjanak olyan daraboknak, amelyeket még a legelszántabb rajongók közül is csak kevesen ismernek (lásd a stúdióverzióban soha meg nem jelent Stutter), ezúttal is elemében van. A részben a madridi klubkoncert, részben pedig a hazai, manchesteri arénabuli anyagából válogatott huszonhárom dal egyaránt megmutatja a zenekar intimebb és harcosabb arcát, márpedig ez a kettősség adja a James lényegét. A dervistáncáról legendás, szuggesztív Booth ugyanolyan hitelesen énekel a halálról és a gyászról, mint ahogy az alapvető emberi jogok sárba tiprása, vagy épp Trump ellen szólal fel. Teszi mindezt egy sokszínű, trombitával, hegedűvel, csellóval bolondított, a pillanat varázsát közvetítő, nemegyszer extatikus hangfolyam felett.

De azért sláger is van itt dögivel: az akusztikusan, dob nélkül elővezetett She’s a Star, a Getting Away with It, a Come Home, a Laid, vagy a közönség által percekig kántált Many Faces megannyi méltó csúcspont.đĐ

(James: Live in Extraordinary Times, szerzői kiadás)