Fata morgana

Ha elindulsz az eltűnt idő nyomában, kétféle veszély fenyeget. Egy: nem találod meg, mert végleg elmúlt. Kettő: megtalálod, de másmilyen. Nem ismersz rá. Melyik a tragikusabb, gondold végig!

Victor Ganz svájci építésznek Marokkóban vannak érdekeltségei. Maga is élt itt, húsz évvel ezelőtt. Most hamar lezárult üzleti útja végén elvetődik abba a kopott, kicsi Orchidea bárba, ahol barátnője hajdanában énekesként fellépett. Ezen az elernyedt, emlékező estén mintha látná is. Múlt és jelen szűrődik egybe. Ám hiába ugrik fel, kergeti, a jelenség mintha délibáb lenne. Elfoszlik.

Feltámad benne a vadászszenvedély. Bekattan. Az utána fordulokból utána eredek lesz, nyomozás, irracionális loholás, sivatagi odüsszeia. A bizonytalan emlékből makacs monománia.

Itt semmi nem racionális. Ez nem detektívregény, ahol végül felfejtjük, mi történt. Nem is keresztrejtvény, ami megfejthető. Itt az is kérdéses, ki volt a lány (a nevét sem tudja a mi Victorunk, ő Szonjának hívta), él-e, hal-e, utolérhető-e az időben, az emlékekben, nyomokban, fényképeken, tengerparti motelszobában. Nem téveszt-e a mi nyugtalan hősünk, nem rabja-e saját zagyva fantáziájának, érzékeinek? Netán sorsának?

Árnyékra vetődik, vagy valóban ott lépdel az eltűnt nő lába nyomában: aki él egy fotóban, egy nyakláncban, a hangulatban. A kizökkent időben nincs lehetőség „helyretolni azt”, s ha lenne is, kit tudná, minek hol a helye.

Semmire nincs válasz. Az idegen nyelv elszigetel. Elidegenít. Minden gesztus kétértelmű. El kell fogadnunk, hogy a helyzetek áttűnnek egymásba, mások gyanakvással néznek bennünket, a lelki tájak közönyösek, nem pártolnak. Ez a leépülés filmje. Az egyfókuszú rögeszméé. A nem racionalizálható talajvesztésé. A széthullásé.

Érdekes film!

(Tegnap, rendezte: Kenyeres Bálint.) / Bölcs István