Damoklész kardja

Olvasónk írta az egyik hevesi faluból: náluk már elkezdődött az éhségbűnözés. A minap a közelükben lévő kisbolt előtt a rendőrök a földre tepertek két tizenéves roma gyereket, akik sírva kiabáltak, hogy engedjék el őket, nem akartak semmi mást elvinni, csak némi élelmiszert. Éheznek otthon a kistestvérek. Meghatódni persze lehet a jeleneten, de ha ma szabadjára engedik a hatóságok a boltok feltörését, a falusi idősek kamráinak kiürítését, a betöréseket, a tyúklopást, és tudom is én, még mi minden hasonló disznóságot, nagyon gyorsan elszabadulhatnak az indulatok.

Damoklész kardjaként lóg felettünk, hogy ilyen irányba fordulhatnak a dolgok. Mert nemcsak a rendőrség fog közbeavatkozni, hanem összefognak majd azok is, akik féltik a tulajdonukat, a boltjaikat, aztán a „rendcsinálás” ígéretével megjelennek a szélsőséges félkatonai milíciák is, aminek már megtapasztalhattuk a vadhajtásait. És akiket támadnak, azok előbb-utóbb védekeznek is…

Ma még országszerte viszonylagos a nyugalom. Vannak, akik nem veszítették el a közmunka lehetőségét, a nagyobb építkezések is úgy-ahogy döcögnek, de a kisebb vállalkozások, ahol segéd- vagy feketemunkásokat alkalmaztak, húsvét előtt már bedobták a törülközőt. Bezárták a munkásszállások legtöbbjét, hazaküldtek mindenkit, akinek a munkájára nincs szükség. Ezek az emberek az utolsó bérükkel a zsebükben utaztak haza. Ők még az építőipari tapasztalataikkal túlélhetik a krízist, otthon biztosan találnak feketén némi bevételt.

És a többiek? A sokgyerekesek? A betegségbe belerokkantak, akik eddig is napról napra éltek? Ezeket a kérdéseket sorolja vidéki kisvállalkozó barátom, aki – ha nem is tud minden rászorulónak kenyeret adni – igyekszik segíteni a legelesettebbeken. „Forduljanak segítségért az önkormányzatokhoz”, tanácsolta nekik a kormánypropaganda, pedig akik ezt ajánlották, pontosan tisztában voltak vele, hogy ez zsákutca. A községben, ahol a barátom is önkormányzati képviselő, a költségvetési zsebekben cincognak a forintok, jó esetben csak az óvoda vagy az iskola konyhájának működtetésére van pénz. Mint a nyári vakáció idején, naponta egyszer meleg ételt szállítanak az időseknek, a legrászorultabb családoknak.

Ezekben a hetekben felhagyott a kormány a civilszervezetek abajgatásával is. Szemet hunynak afelett, kik, honnan kapják a támogatásukat, csak gyűjtsenek és vigyenek csomagokat az ország legelmaradottabb vidékeire. Csodára azonban ők sem képesek, az adományok többsége tartós élelmiszer, liszt, cukor, meg talán tisztítószerek, de a napi kenyeret, a zöldséget, meg valami húsfélét beszerezni, amiből egy lábasnyi levest lehet főzni, csak a boltból lehet. Ahhoz pénz kellene, ami sincs. Pedig nagy baj lehet abból, ha majd mindenki a maga szakállára próbál néhány ezer forinthoz jutni. Előbb bekopognak a helyi uzsoráshoz, ha az nem ad, akkor a szomszéd faluban próbálkoznak, s ha ez sem működik, akkor jönnek a durvább megoldások. A betörések, a rablások, és ki tudja, hogyan lehet majd ennek gátat szabni.

Amikor a miniszterelnök bejelentette a „soha nem látott mértékű gazdasági mentőcsomag” hírét, sokan arra számítottak, hogy ezúttal talán nem osztják a vagyonuk szerint „érdemes” vagy „érdemtelen” állampolgárokra az országot, és krízis esetén nem őket veszik le először a társadalom jelképes lélegeztetőgépéről. Ebben a nehéz, és beláthatatlan ideig tartó kritikus időszakban a világ legtöbb országa egy irányba halad a szociális ellátás „autópályáján”: minden családnak adnak valamennyi pénzbeli juttatást, vagy legalább egy minimális alapjövedelmet, ami a túléléshez elegendő. Mi – szokás szerint – szembemegyünk a „forgalommal”: nálunk időlegesen sem emelik fel a családi pótlékot, még a gyereküket egyedül nevelő szülők esetében sem hajlandók erre, nem hosszabbítják meg a munkanélküli-segély idejét, nem egészítik ki a rokkantak, a legkisebb nyugdíjból élők ellátmányát.

Kiszámíthatatlan világban élünk, amikor át kellene gondolni a követendő szociálpolitika alapelveit. Ha ezt nem teszi meg Orbán Viktor, brutális társadalmi katasztrófák közepén találhatjuk magunkat.