Boszorkányos

Azt, mondjuk, eddig is gondoltam, hogy nem E. T. A. Hoffmann meséivel altatnám el a kisgyerekemet. (Csajkovszkij Diótörőjét is túl korán néztem meg vele, pedig az már a lightos változata az eredeti mesének, karácsonyi ráhangoló gyermekeknek, nemzedékek óta. Azoknak a gyerekeknek, akik nem kapnak visítófrászt az egérinváziótól.)

A Kis Zaches, avagy Cinóber-művelet című előadás Hoffman Kis Zaches című kisregényéből készült – a kisregény magyarul is megjelent Háy Gyula fordításában 1963-ban –, pontosabban ebből írt színpadi művet Kárpáti Péter és ezt alakította a saját színpadára Bodó Viktor. A saját színpad egyébként Bécsben található, az Anna Badora által igazgatott Volkstheater; Bodó még Grazban lett az igazgató egyik rendszeres rendezője, s őt követve került Bécsbe.

A Kis Zaches meséjének alaphelyzete igen érdekes: egy kis fejedelemségben kikiáltják a felvilágosodást, ezért elűzik az ott „garázdálkodó” tündéreket és varázslókat, és azontúl Goethével köszönnek egymásnak: Mehr Licht. Ez a jelenet a Volkstheaterben a függöny előtt zajlik, a nagyherceg, a miniszter és az államtitkárnő hozzánk beszél, vagyis mi vagyunk a nép, már megint.

Aztán amikor fölmegy a függöny, mindjárt ott egy – nekünk, magyar nézőknek legalábbis ismerős – kerítés, a túloldalon a kiűzöttek, az innensőn pedig egy anya, akinek szerencsétlen külsejű fiacskája odaát maradt. Hosszas veszekedés és némi tündéri beavatkozás után a kisfiú átröppen a kerítésen, egyenest az anyja ölébe, de csúnya, pár szál vörös haja közben cinóber fejékké varázsolódott. Ebből lesznek a bonyodalmak: a diktatórikus felvilágosodásba belepancsol egy varázserővel bíró lény, aki egyrészt szórakozásból próbálgatja a varázserejét, másrészt – ha már – mind nagyobb hatalomra törne.

A varázserő egyik megnyilvánulása igazán teátrális, vagyis pompásan megél a színpadon: ha Cinóber környezetében bárki bármi jót tesz vagy mond, azt a környezet mind neki, Cinóbernek tulajdonítja. Ez persze remek konfliktusképző elem, túl azon, hogy humorforrás is – utóbbi mindaddig, amíg van kedvünk kacarászni.

Boros Lőrinc játéktere egyrészt csupasz, másrészt zsúfolt. Csupasz, mert a fekete falakig mutatja a színpadi-színházi valóságot, másrészt oda van hordva minden, amire szükség van vagy lehet: kis fülke, nagyobb fülke, ülőalkalmatosságok, és a kellő pillanatban még egy Fiat 500-as is (tudják, a „kispolszki” mintája) begördül. A leghangsúlyosabb elem persze az óriási vetítővászon – ez az előadás boszorkányos lelke és Bodó Viktor rendezésének főszereplője.

Aki látta vagy hét évvel ezelőtt Grazban a Szputnyik Hajózási Társasággal megcsinált Bodó-rendezést, a Peter Handke forgatókönyvéből született Az óra, amikor semmit nem tudtunk egymásról című előadást, annak ez a bizonyos „főszereplő” ismerős lehet.

És ettől a főszereplőtől minimum kétfelé figyelünk: a Hoffmann-történetre (illetve Kárpáti darabjára, illetve Bodó verziójára) és a kamerát kezelő Pablo Leivára. Ő ugyanis ott terem mindenhol, és a legkülönbözőbb módon és szögből közvetíti a képeket. Olyan képeket, amilyeneket mi a színpadon nem látunk vagy nem úgy látunk: amikor élőben vízszintesen kúsznak hátrafelé a szereplők, mert menekülnek éppen, a kamera elfordítja a képet, és az óriás vásznon fölfelé igyekeznek nagy buzgalommal.

Boszorkányos, mondom. A kamera ráadásul olykor ki-kitévelyeg a színről, be a színház hátsó traktusának bugyraiba – látjuk a vásznon, ahogy bolyong, kergeti Cinóbert például. Közelijeivel is csodákra képes; az automatává maszkírozott Candida szemei rémületesek: két fehér karika közepén kis fekete pont.

Ja, igen: szóval van egy tudós, rendszerhű figura, neki egy lánya, Candida, akiből egy röpke bemutató erejéig automatát csinál az apukája, hogy elkápráztassa a birodalom urát, a nagyherceget. Hazudik a hű alattvaló. A lány géphangon bemutatkozik, mondja a birodalmi köszöntést, a Mehr Lichtet is, és úgy mereszti a szemét premier plánban odafönn a vásznon, hogy idelenn a nézőtéren eláll a lélegzet.

Neki, ennek a Candidának kellene férjhez mennie a rémületesen csúnya Cinóberhez – aki közben lenyúlja mindenki más érdemét, Baltazártól a versét, Fabiantól a hangmesteri tündöklést, mert mindenki neki gratulál, őt ünnepli –, de ő Baltazárba szerelmes, és viszont, szóval itt is adódik némi bonyodalom.

Felbukkan egy Egon nevű portás, aki egyrészt fenomenálisan gitározik – igaziból –, másrészt varázserővel bír, ezért segít a két fiatalember, Baltazár és Fabian küzdelmében Cinóber ellen. Cinóber közben leváltotta a minisztert, és a helyére lépett, és már a nagyherceg lefokozásával foglalkozik, tépkedi a körgallérját, amikor az őt távolról működtető tündér és a közelben lebzselő portás-varázsló összetalálkozik, és holmi hajdani érzelmek fölemlegetése közben arra a következtetésre jutnak, hogy Cinóberből is megárt a sok. Nem zavaros ez egy picit? De igen.

Bodó Viktor boszorkányos operatőre nemcsak a képekkel, kivágásokkal, szögekkel közvetíti a rendezői elképzelést – vagyis a közönség szeme elé rakott, felnagyított látványt –, hanem a színekkel is: a fekete-fehér, a plusz egy szín, illetve a full színes képek az őrület kiteljesedéséhez igazodnak. Mi tagadás, ez, vagyis a kamera játéka vezeti a tekintetünket, nem a történet.

Igaz, hogy a kamera irányítja a szemünket a színészekre is. Akik – élükön a Cinóbert játszó Gábor Biedermann-nal – ugyancsak boszorkányosan ügyesek, kivált a Baltazárt játszó Christoph Rothenbuchner és Fabian szerepében Luka Vlatkovic.

A vég pedig tényleg mesébe illő: hosszas rákészülés után megfosztják Cinóbert a vörös hajától, egyben varázserejétől, a hatalomvágyó rosszaságtól, és kitör a jóság. Hogy a felvilágosodással mi lesz, azt nem tudjuk meg. n