Bogusławski haknija

Üres színpadra érkezik Bogusławski, a nagy lengyel színész, egyenesen a fővárosból: a vilnai színház színpada üres. Üres színpadra érkezik Fodor Tamás, a nagy magyar színész, egyenesen a fővárosból: a tatabányai színház színpada is üres. Akkor járunk a legjobban – mármint mi, a nézők –, ha ebben a legelső pillanatban egymásra vetítjük a két színpadot, a két társulatot, és ne álljunk meg félúton: a két kontextust is. Ugyan a dráma jelenidejében a vilnai színház orosz megszállás alatt küzd a lengyel nyelv és színház fennmaradásáért, vagyis kisebbségi élet-halál harcot folytat, az előadás jelenidejében a tatabányai színház pedig a vízfejű országban mindössze a vidékiség nehézségeivel küszködik, ami azért mégsem ugyanaz, de ha a címszereplő felől nézzük, mégiscsak a „messziről jött ember” okozta bonyodalmakkal szembesülünk.

Spiró György Az imposztor című drámája – amely Az Ikszek című regényből született – remekmű: kisvilágában ott a nagyvilág, szereplőiben az emberiség. A színház mint közeg általában is alkalmasnak mutatkozik a világ leképezésére, ebben a műben azonban nemcsak pars pro toto, hanem saját magáért is izgalmas.

Fodor Tamás Bogusławskija látszólag kopottas kisember; egy ideig észrevétlenül kuporog a színpad szélén, majd szóba elegyedik a díszletmunkásokkal, akik egyívásúként kezelik őt, amikor beavatják a színház belvilágába; percekkel később az igazgatónak és a társulatnak is némi hitetlenkedésbe és kételkedésbe telik, míg elhiszik, hogy igen, a nagy varsói színészlegenda érkezett meg hozzájuk.

Pedig Fodor Tamás nem annyira a legendát hozza, mint az éji homályba vesző hajdani dicsőséget. Lepukkanóban a színészkirály, és a vilnai fellépés számára leginkább hakni, némi esély a lakbérhátralék ledolgozására. Meg aztán bele is fáradt már önnön mítoszába, mind a nagy lengyel hazafi, mind a színészzseni szerepébe. A helyi társulat lélegzetvisszafojtva bámulja őt – hiába, messziről nézve nem kisebbnek, hanem ellenkezőleg, nagyobbnak látszik a zsenialitás –, ő pedig komótosan kivárja és megszámolja az előre kifizetett gázsit, mielőtt munkához lát.

Szikszai Rémusz rendezése a tavalyi, méltán nagy sikert aratott Tartuffe nyomdokain indul – a vilnai társulat is épp a Tartuffe-öt próbálja, abban szánják a címszerepet a vendégművésznek –, a szereposztás, vagyis egynémely színészek, például Major Melinda, Danis Lídia, Dévai Balázs, Bajcsay Mária ugyanabban a szerepben való fölléptetése is ezt sugallja; mindazonáltal az előadás épp a társulat oldaláról nehezen találja meg a maga kényelmes kerékvágását. Itt ugyanis elsősorban a „backstage”, vagyis a színpad mögötti tájék bemutatásáról van szó, a vidéki társulat tagjainak megállapodott, mi több, „besült” viszonyrendszeréről, és ez valahogy nem tud izgalmas lenni. Megtudjuk ugyan, hogy a vilnai színház – geopolitikai helyzete miatt – egyrészt politikailag veszedelmes, másrészt anyagilag nagyjából lehetetlen, de sokáig nemigen lehet eldönteni, hogy a társulat művészi állapota milyen. A sejthető apátia, eluralkodó rutin vajon a képességek eltűnésének vagy a hétköznapi keserűségnek, a perspektíva, a kitörés hiányának tudható-e be? Látunk egy fásult, közepesen érdektelen csapatot – és túl azon, hogy ezt, mármint a középszert eljátszani igen nehéz, a hatás is érdektelenséghez közelít. És könnyen lehet, hogy már a tatabányai társulatról beszélek, az itt és most küszködő magyar vidéki színházakról, ahol színházat csinálni nehéz, olykor hervasztó, máskor lélekölő, de színházat csinálni muszáj. Kár, hogy a színészek szívesebben bújnak a vilnai színészek változatosan szomorú élethelyzetébe, mint a sajátjukba.

Pedig Varga Járó Ilona, akárcsak a Tartuffe-höz, Az imposztorhoz is tetszetős és érdekes díszletet tervezett: a karcsú, magas, falszerű elemek az egyik oldalról öltözői fülkék, a másikról az előadás festett falai, és mozgékonyságuk révén szinte táncot járnak az átdíszítéseknél.

A darab – és az előadások – csúcspontja a próba; nevezetesen a Tartuffe–Elmira-jelenet próbája. Spiró ezen a ponton határozott kézzel átírta a magyar színházi kánont: ezt már csak a legszakadtabb és legtehetségtelenebb helyeken játsszák úgy, hogy az álszent gonosz csont, Tartuffe átlátszó bókokkal majdnem leveszi lábáról az elvakult Elmirát. Szikszai rendezése itt csúcsra jár: nemcsak Fodor Bogusławskija és Major Melinda Kaminskája ugorja meg a magasra tett lécet – azt tudniillik, hogy Tartuffe az ő tragikus vétsége következtében valódi szerelemmel ostromolja az asszonyt, aki a lehengerlő és őszinte érzelembe bizony beletántorodik –, hanem a társulat döbbent, megindult jelenléte is átütő. A mindeddig kívül maradni igyekvő Bogusławski ugyanis – nem tudván ellenállni a valódi színházi lehetőség hívó szavának – felragyogtatja minden hajdanvolt és most is eleven képességét, és teljes erővel veti bele magát a jelenetbe. Fodor pedig mind a kívülállást, a csöndes lekezelést, mind pedig az ambíció fölhorgadását parádésan hozza.

A hírneves vendégművész tiszteletére rendezett díszelőadásnak magasrangú és a színház fennmaradása szempontjából létfontosságú díszvendége van: maga a Gubernátor, élet és halál ura. S még mielőtt a közönség – mármint a tatabányai – belerévülne a megnyugtató tanulságba, hogy ugyanis a tehetség minden körülmények közt meg akarja mutatni magát, Spiró és Szikszai ellene feszül a közhelynek. A társulat ugyanis azt látja, hogy a próbán zseniális vendégművész az esti előadáson a legócskább rutint nyomja (ezt mi nem látjuk, csak mondják, pedig érdekes lenne!), másrészt tanúja – és részben áldozata – Bogusławski „merényletének”. Ő ugyanis egy besúgás nyomában elviteti a Tartuffe-ben az uralkodó kegyes beavatkozásának hírnökét – tán azért, hogy az előadás „megmentése” érdekében elmondhassa duplafenekű, rögtönzött zárómonológját, de inkább tán azért, hogy vele, az ő nagyjelenetével végződjön az előadás.

Az előadás elsősorban Fodor Tamás jutalomjátéka: arcán huncutság játszik, tartásában a kötelességteljesítés rutinja, és ebből egy szemvillanással és egy szemvillanás alatt tör ki a nagyszerű színész és pompás darabértő, mármint Bogusławski, a mániákus színházcsináló. Feltűnik, ki- és beragyog – és eltűnik a színről, mintha ott sem járt volna. Föllépése nyomán leesik egy kis pénz a színháznak, amit a túlélésért folytatott evickélésbe alaposan beletört igazgató – a tatabányai igazgató, Crespo Rodrigo alakításában – rezignált örömmel fogad, és leesik talán a tantusz a társulatnak is: színházat csinálni márpedig mindenhol lehet, sőt muszáj. A színészeknek inkább egy-egy villanás, mint alakítás jutott: egy-egy kis jelenetben élvezetes Bajcsay Mária, Baksa Imre, Major Melinda, Dévai Balázs, Kardos Róbert és a színikritikus kellően hálátlan szerepében Honti György.

Gyűjti a magyar színháztörténet a remek Bogusławskikat: most megint eggyel több van belőlük. n