Bármivel szabad viccelni

„Kohn fiának új partnere van, egy transzvesztita férfi. Eljön az ideje, hogy bemutassa a családjának. Leülnek vacsorázni, amikor is Kohn megkérdezi:

– Fiam, hogy hívják a kedvesedet?

– Laci.

Döbbenet a családtagok arcán. Némi csönd után megszólal Kohn:

– Hát ez nem egy echte zsidó név.”

Ízlés kérdése, hogy a fenti zsidó viccet humorosnak találjuk, vagy sem. De vajon politikailag korrekt-e? Elmondható-e nyilvánosan, nagy közönség előtt? És ezt vajon ki döntheti el? Egyáltalán: bárki viccelődhet bárkivel?

Nem egyszerű kérdések. Ezt igazolja például a Monty Python tagjának, John Cleese-nek az az elhatározása is, miszerint nem lép fel többé egyetemeken, ahol számos alkalommal megvádolták azzal, hogy a kisebbségek kárára viccelődik. Cleese szerint a politikai korrektség túlhajtása megölte a humor műfaját, lényegében ma már tilos nyilvánosan bárkit bármiféle kritikával illetni. A jobboldali véleményvezérek által egyenesen PC-fasizmusnak titulált jelenségnek azonban semmi köze sincs a politikai korrektség eredeti értelmezéséhez. A píszí (politically correct – PC) ugyanis az a nyelvészeti, kulturális és politikai jelenség, amelynek legfőbb célja egy olyan nyelv kialakítása, amely nélkülözi a gyűlölethez, kirekesztéshez, agresszióhoz vezető elemeket. Szó sincs arról, hogy a PC valamiféle liberális politikai mozgalom lenne saját vezetőkkel vagy egységes célokkal, hanem sokféle eredetű és hátterű csoportok kezdeményezése arra nézve, hogy az a politikai-kulturális nyelv és eljárás, amelyet használunk, ne legyen megbélyegző. Ráadásul a píszí nem parancs, csupán javaslat.

– A humor gyakorlása minden kultúrában hatalmi kérdés is – mondja Papp Richárd kulturális antropológus. – Még az afrikai törzsi társadalmakban is szigorúan meg van szabva, hogy ki kivel viccelődhet, így például a fiúknak tilos tréfálkozniuk az édesapjukkal. A modern társadalmak rendkívül strukturáltak, számos szinten jelentkeznek a függőségi viszonyok, amelyek alapvetően befolyásolják, hogy kinek a kárára süthetünk el egy-egy viccet. Vegyük például a vállalati struktúrát: egy beosztott nem tehet nyilvánosan tréfás megjegyzést a főnökére. Ezek a hatalmi viszonyok azonban az elmúlt évtizedekben árnyaltabbá váltak, ráadásul a kisebbségek is felemelték a szavukat, és jelezték: bántja őket, ha a többség a kárukra viccelődik, és megpróbálja nevetségessé tenni őket.

Papp Richárd szerint azok, akik arról vizionálnak, hogy a píszí megöli a humort, valójában hatalomra törő ideológiaként fogják fel a politikai korrektséget, és azt állítják, hogy az érintett kisebbségek akarnak uralkodni a társadalmi többség felett. A sérülékeny csoportok az érzékenységük kifejezésével azonban nem tettek kísérletet a hatalom megragadására, és szó sincs erőszakos fellépésről, állítja a kulturális antropológus.

Vajon szükségszerű-e, hogy a kisebbségeket érintő humor bántó legyen? Papp Richárd szerint egyáltalán nem.

– A humorral nemcsak a többség reflektálhat a kisebbségre, hanem a kisebbség is önmagára – mondja. – Egy társadalmi csoport identitásának erősítésében, önreflexiójában kitüntetett szerepe lehet az öniróniának, ami képes oldani a többségi társadalommal szembeni feszültségeket is.

– A többségi társadalommal ellentétben a szubkultúrák képesek meghatározni a saját identitásukat, és amivel a tagjai azonosítják magukat, az a többség szemében mindig furcsa, különleges, ha tetszik: vicces – mondja Erdélyi Zsolt (Superman) kommunikációs szakember, kampánytanácsadó. – A sztereotípiáknak, még ha sokan sértőnek, bántónak tartják is, mindig van alapjuk. Humorizálni csak azzal lehet, ami benne van a közgondolkodásban, a közismeretekben. Persze ha kizárólag a sztereotípiákat ismerem, az édeskevés, nélkülük viszont nem lehet viccet faragni.

A kulturális antropológus is úgy látja, aki a kisebbségekkel humorizál, annak mindenképpen túl kell lépnie a sztereotípiákon.

– A bántó előítéletek alapja az, hogy nem ismerjük egymás kultúráját – mondja Papp Richárd. – A nem tudás a gyűlölet melegágya, a megismerés viszont képes semlegesíteni a manipulációt. Ha megértjük egy kisebbség kultúráját, érzékenységét, belső humorát, akkor nem a másikon nevetünk egyedül, hanem közösen egymás humorán. Ez akár felszabadító élmény is lehet. A kisebbségekkel való viccelődés legfőbb kritériuma, hogy sem a szándék, sem a kontextus nem lehet bántó. Fontos az is, hogy a humorista hiteles személy legyen, akiről elhiszem, hogy a nevettetéssel nem sértegetni akar. Természetesen egy vicc a rasszista identitást is erősítheti, ha a célja kizárólag a másik kinevetése. Ilyenkor viszont bizonyosan hiányzik a humor mögül a szeretet, és ez könnyen dekódolható.

Erdélyi Zsolt azt vallja, a píszí alapvetően az önkorlátozásról szól. Az egyik felfogás szerint minél empatikusabb valaki, minél jobban visszafogja az éles humorát a nyilvános megszólalásaiban, annál demokratább. Az ezzel ellentétes megközelítés szerint viszont az a demokratikusabb alapállás, ha mindenki őszintén vállalja még a sarkos véleményét is, és még a vicceiben sem korlátozza magát semmilyen külső elvárás hatására, teszi hozzá.

– A politikailag korrekt humor egyáltalán nem vicces – állítja Erdélyi Zsolt. – Az európai kultúrában alapvetés, hogy – ha nem bántó szándékkal teszem – szabad viccelnem a kerekesszékesekkel, a kövérekkel, a melegekkel, a szőke nőkkel, a romákkal. Ha ezt nem tehetem meg, éppen ezzel rekesztem ki őket a többségi társadalomból. Ha viccelek valakivel, azt is jelenti, hogy egyenrangúnak tartom magammal. Nyilvánvaló, hogy ha valaki egy kisebbséghez tartozik, még inkább nevethet saját magán. Elvitathatatlan joga egy zsidónak, hogy zsidó viccet meséljen, egy cigánynak, hogy mulasson a romákon. Ha viszont nem tartom magam egyenrangúnak bármely kisebbség tagjaival, akkor nem is viccelhetek velük. Egy antiszemita ne meséljen zsidó viccet, egy cigánygyűlölő ne poénkodjon a romákon.

– Cenzúra nincs, és ne is legyen – mondja a standupos Ráskó Eszter, a Dumaszínház tagja. – Mégis vannak olyan társadalmi csoportok, amelyekkel a társulatunk tagjai tudatosan nem viccelődnek. Például a menekültekkel. A migrációs helyzet sokrétű problémakört vet fel, amelynek humorral történő elbagatellizálásához egyszerűen nem fűlött a fogunk, főleg azokban az időkben, amikor naponta több százan fulladtak a tengerbe.

A humorral hivatásszerűen foglalkozók előbb-utóbb nagy valószínűséggel betévednek a politikai korrektség védelmezőinek célkeresztjébe.

– Számtalanszor megtaláltak már azzal, hogy a humorban politikailag inkorrekt vagyok – meséli Erdélyi Zsolt. – Például amikor elmondtam egy Jézusról szóló viccet egy rádióban, keresztényellenes, vallásgyalázó alaknak tituláltak. Azt találtam mondani, hogy vasárnap délelőtt ritkán tartanak bulikat, én például csak olyat ismerek, ahol idős asszonyoknak ad életvezetési tanácsokat egy szűz férfi. Szerintem ez nem bántó. Egyszer meg azt találtam mondani, hogy „Jézus feláldozta magát a bűneink megváltásáért, viszont miután harmadnapra feltámadt, így tulajdonképpen csak egy hétvégéjét áldozta fel értünk”. Ez is bántó lenne? Szerintem csak vicces. A Tilos Rádióból azért jöttem el 2014-ben, mert a rádió támogató partijára meghirdettem, hogy készítsenek a hallgatók egy Dózsa-grillt, vagyis egy trónus formájú eszközt, amelyen majd húsokat sütünk. A rádió vezetése leállította a projektet, mert attól tartottak, hogy sokkal többen lesznek, akik felháborodnak a Dózsa-grill ötletén, mint ahányan viccesnek találják.

A határon mozgó viccek esetében nehezen számíthatók ki előre a reakciók. Erdélyi Zsolt felidézi egy nemrég lefutott kampányukat, amely egy digitális kulturális piacteret hirdetett. A weboldal azt ajánlja, hogy ingyenesen felbecsüli az otthonokban található régiségeket, műtárgyakat. Az egyik reklámszlogen így szólt: „Ha idősebb nálad, és nem a feleséged, fotózd le, és küldd be!” Az ügyfél és Erdélyi is tartott attól, hogy ezért a tréfás mondatért támadásokat kapnak. Nem kaptak. Viszont évekkel ezelőtt egy apróhirdetési weboldal egyik reklámja miatt sokan megtalálták. A spot arról szólt, hogy egy diák felrakta az oldalára a biciklijét, és vevőként a tanára jelentkezett. Az alkudozás során a tanár azt mondta a srácnak: „Nem lehetne egy ötössel kevesebb?” Valóságos feljelentéscunami érkezett azzal a váddal, hogy a reklám kiszolgáltatott helyzetben ábrázolja és teszi nevetségessé a pedagógust.

Ráskó Eszter úgy látja, aki válogatás nélkül minden poénra rárepül, persze könnyen hibázhat, ám az sokkal gyakoribb, hogy a közönség reagál nem várt érzékenységgel egy-egy témára. Felidéz egy esetet, amikor egyik standupos kollégája olyan vicces történeteket mesélt, amelyek a gluténérzékenységéhez kapcsolódnak. Nem sokkal később kapott egy felháborodott hangú levelet, amelyben felrótták neki: azzal, hogy kifigurázta a gluténérzékenyeket, súlyosan megbántotta az ettől élethosszig szenvedőket, többek közt a levélírót.

– Ezzel a fajta túlérzékenységgel nem lehet mit kezdeni – állítja Ráskó Eszter. – Engem például nem zavar, ha a testalkatommal viccelődnek, ha nem érzem a kifejezetten bántó szándékot. Mondjuk azt viszont csalhatatlanul kiszúrom. Minden humorista felállít magában egy morális mércét, amit igyekszik tartani. Ahogy idősödöm, egyre fókuszáltabb vagyok, az önbecsülés és az önreflexió segít abban, hogy ne mások megsértése árán tudjak kitűnni a szürke középszerűségből. Civilben munkapszichológus vagyok, HR-vezetőként dolgozom, ami szintén erősíti az érzékenységi filtert, amelyen keresztül a világot és benne az embereket szemlélem.

Így is előfordul persze olykor, hogy a humorista maga is úgy érzi, átlépett egy határt. Ráskó Eszter egy esetre emlékszik, amikor utólag politikailag inkorrektnek érezte az egyik megszólalását, és rossz érzéssel jött le a színpadról.

– Együtt léptem fel Lakatos Laci kollégámmal, aki rutinosan poentírozza saját roma származását. Barátok vagyunk, ezért óhatatlanul többet engedek meg magamnak, ha mondjuk én konferálom fel őt. Azon az estén diszkomfortérzésem volt a felkonf után, úgy éreztem, mivel a nézők nem ismerik a viszonyunkat, nem tudhatják, hogy a köztünk lévő nexusba egymás húzása még ebben a témában is simán belefér, és egyszerűen befeszültek tőle. Nyilván a poén minősége és a közönség összetétele is sokat számít, de aznap este bennem elmúlt az igény az efféle bennfentes viccelődésre.

Erdélyi Zsolt szerint senki, még egy társadalmi kisebbség sem szabhatja meg, hogy mivel szabad viccelődni, és mivel nem.

– Az egyén felelőssége, hogy miként használja a humort. Én például meg szoktam hallgatni az érdemi kritikákat, és megfontolom mások véleményét. Velem is előfordult már, hogy utólag átértékeltem egy-egy viccesnek szánt megnyilatkozásomat, beláttam, hogy túllőttem a célon. Ilyenkor elnézést kell kérni, és egy ideig csöndben kell maradni. Ilyen egyszerű. / Cseri Péter