„Attól félek, legközelebb elveszik az útlevelemet”

A Nincs gonosz egyfajta segélykiáltás Iránból, hiszen plasztikusan mutatja be az iráni síita vezetés által okozott anomáliákat, miközben elsősorban a felelősséggel foglalkozik. A két és fél órás film számtalan kérdést felvet és keveset válaszol meg.

A film alapvetően az egyéni felelősségről fogalmaz meg nagyon kemény állításokat, olyanokat, amelyekbe a nyugati nézőnek kevés bepillantása lehet. Elfogadni a saját felelősségünket a döntéshozatalban: ez a központi üzenete a filmünknek. Szeretnénk, ha a néző megkérdezné magától, hogy vajon hogyan reagálna, ha olyan szituációba kerülne, mint azok az irániak, akikről ez a film szól. Az első jelenetben azt látjuk, hogy a főszereplő egy normális fickó: átlagos családja, szokásos hobbija van, nyilván a pénzét is hétköznapi módon keresi meg – gondolhatjuk. Aztán csak azt látjuk, hogy hóhérként dolgozik egy állami börtönben. Össze kell raknod magadnak, hogy mit tennél, ha a főszereplő cipőjében járnál. Feszült vagy halálra vált lennél, ha nem akarnád megölni az elítéltet? Megpróbálnád megóvni őt és magadat a halálbüntetés végrehajtásától? A bűntudattól vagy a karhatalomtól tartanál?

Létezik-e gonosz?

A cím kicsit félrevezető, mert sokan vallásos módon tekintenek rá. Számomra nincs benne semmi szakrális, de nem is profán. Van egy perzsa közmondás, amely szerint az „ördög bújik beléd”, amikor rosszat cselekszel. Ez a mondat végigkíséri az életünket. Úgy látom, mindig akadnak olyan pillanatok az életben, amikor döntenünk kell jó és rossz között. Lehet, hogy nem akarsz rosszat cselekedni, de a főnököd miatt úgy érzed, kénytelen vagy megtenni, vagy átvitt értelemben a kormány – pontosabban a törvény – kényszerít rá. Az ilyen döntési helyzeteket nézheted eltérő perspektívákból, de a döntés mindig a te kezedben van.

Mit jelent önnek a szabadság?

Sokat, de az elsők között az jut eszembe, hogy most, a koronavírus-járvány miatt nagyon sok területen érzem a hiányát. Jelenleg Lettországban, Rigában tartózkodom, szeptemberben egy itteni egyetemen kezdtem a gyógyszerészeti tanulmányaimat, de az órákat szinte egytől egyig online tartják a professzoraim. Jól viselem a magányt, de ha kimegyek az utcára, nem tudok szemet hunyni afelett, hogy a biztonságos távolságtartás az életünk részévé vált. Egyszerűbben válaszolva, a szabadságom abból áll, hogy döntést hozhatok arról, mit és hogyan szeretnék tenni a saját életemben. Természetesen a kérdésre adhatnék olyan választ is, amely a politikai berendezkedésekkel függ össze, de ebbe nem szeretnék belemenni, mert tizenegy évesen elhagytam a szülőföldemet, Iránt. Ennél fogva a válaszom nem lenne adekvát.

Édesapja, a filmet íróként és rendezőként jegyző Mohammad Raszulof nem lehetett ott a Berlinalén, mert egyéves börtönbüntetésre és kétévnyi utazási tilalomra ítélték Iránban, miután Az érinthetetlen ember (Lerd) című alkotása a cannes-i filmfesztiválon elismerést kapott 2017-ben. Fél attól, hogy veszélybe kerülne, ha elmondaná a véleményét Iránról?

Apámat valóban elítélték, de kiismerhetetlen a hatalom működése, a hírt is SMS-ben kapta, ezért fogalmunk sincs, hogy mikor kell börtönbe vonulnia, ha egyáltalán kell, hiszen a járvány márciusi eldurvulásakor százezreket engedtek ki ideiglenesen a börtönökből. A berlini filmfesztivál zárógáláján én vettem át az apámnak járó Arany Medvét, de sajtótájékoztatón és televíziós interjún is beszéltem, és habár következetesen kerültem a politikai témákat, nem állíthatom teljes bizonyossággal, hogy ebből az egészből nem kerekedik valami sokkal komolyabb. Attól félek a legjobban, hogy a következő hazalátogatásomkor elveszik az útlevelemet, mint apámnak.

Az imént azt mondta, Rigában kezdte meg a felsőfokú tanulmányait. Az ön által játszott Daria a film cselekménye szerint Németországból utazik haza, ahol azzal kell szembesülnie, hogy az, akit a nagybátyjának hitt, valójában az apja. Ön miért és miként került el a szülőföldjéről?

Tizenegy évesen hagytam el, de természetesen a szüleim döntése volt, amelyet, akárcsak Daria esetében, a jövőm érdekében hoztak meg. Akkoriban nem igazán értettem, miért kell elhagynom Teheránt, ahol életem jelentős részét töltöttem, leszámítva azt a kevés időt, amelyet a szülővárosomban, Sirázban kislányként éltem le. Már látom: a nyitottságért folytatott küzdelemben jelentős hendikeppel indulnék, nem beszélve az edukáció, a kultúra, az emberségesség fogalmáról. Tizenegy évesen költöztünk Franciaországba, egy évet Párizsban éltem. Aztán jött a kérdés, hogy nem akarunk-e Németországba menni, mert apámnak volt valami munkája ott. A szüleim igent mondtak, engem most onnan szólítottak el a tanulmányaim. Van német útlevelem és személyim, de hiába, Iránban az irániakat kell használnom. Ha azokat nem kapom vissza egy ellenőrzés során, elvesztem. Sok európai járt pórul: ilyen-olyan politikai aktivitásuk miatt máig nem kapják vissza a dokumentumaikat. Azok nélkül pedig nem hagyhatják el Iránt.

Hogyan került önhöz a Nincs gonosz egyik főszerepe?

Amióta az eszemet tudom, mindig ki akartam próbálni, hogy milyen lehet a filmezés. Nem feltétlenül színésznő akartam lenni, inkább maga az élmény babonázott meg. Az apámmal való kapcsolatom sokban rezonál Daria és Bahram filmbéli kapcsolatára. Gyermekként bennem is ott munkáltak azok a kérdések, amelyek felszínre törnek ebben az egyetemista lányban, bár az apám nem feltétlenül politikailag volt aktív. Filmrendezőről beszélünk, aki művészi alkotást hoz létre. Márpedig a művészet az én felfogásomban mindig érinti a társadalmiságot. Apámat rendszer elleni propagandáért ítélték el, de szerintem egy művész nem tesz egyebet, mint hogy informálja az embereket. „Hé, figyeljetek, ez az én véleményem. Mondd el, te mit gondolsz, ha szabadon gondolkozol!” Gyerekként sok mindent nem értettem, tele voltam kérdésekkel, megbántva éreztem magam, de ahogy egyre érettebb lettem, körvonalazódtak a dolgok. Most remek a kapcsolatom az apámmal, általában naponta kommunikálunk WhatsAppon. A Nincs gonosz utolsó jelenete kettőnk története által valós dialógusokból inspirálódott, de Daria és én külön személyiségek vagyunk nagyon más történettel, viszont az élményanyag összeköt minket.

Valóban titokban forgattak?

Az én jeleneteimet nem, igaz, egy kietlen észak-nyugati vidéken dolgoztunk. Viszont apám nem volt jelen a reptéri forgatáson, a rendezőasszisztens dirigálta az ottani munkámat. Túl kockázatos lett volna.

Vannak tervei a filmiparban?

Igen, szeretném még kipróbálni magam filmekben. Egy amerikai ajánlat érkezett, de a járvány miatt kútba esett. Ha jönne még, határozottan fontolóra venném.

Németországban a héten mutatják be a filmet, Svédországban már hetek óta vetítik, de így is öngyilkossággal ér fel pandémia idején mozikba küldeni. Hogyan érhetné el a közönségét a leghatékonyabban?

A Netflixen. Az egyik barátom Németországból éppen a napokban írt, hogy látta a film poszterét és előzetesét, de másodikától bezárják a mozikat. Franciaországban és Olaszországban decembertől menne a film, de gondolom, a járványhelyzet közbeszól. A Netflixre sokan a klasszikus filmes korszak lezárásaként tekintenek, pedig a szórakoztató produkciók mellett értékes dokumentumfilmeket is készít. Valahogy meg kellene találnunk az egyensúlyt a moziba járás és a streamingelés között, én például mindkettőt preferálom. Szerintem például a fesztiváloknak soha nem szabadna eltűnniük! Hihetetlenül fontos építő és inspiratív közösségi események. Egy szóval: pótolhatatlanok. / Mészáros Márton

(A Nincs gonosz című filmről 43. lapszámunkban írtunk.)