Aszketizmus

A tárlatmegnyitón sem az alkotó, sem az exkluzív tárlatvezetést levezénylő Karsai György klasszika-filológus és Parti Nagy Lajos író nem jelenik meg – az előbbi a műteremlakásából, az utóbbiak a kiállítóhelyről szólnak egy nem sokkal korábban rögzített videofilmben. Se tényleges közönség, se műértők, se műpártolók, se a csekély szaksajtó, de még a bátor érdeklődők száma is alulmúlja az elvárásokat: öten-hatan ülnek a vetítőteremben és sétálnak át a képekhez.

Igaz, a koronavírus-járvány eddigi legnyugtalanítóbb szakaszában nehéz képzőművészeti tárlatot szervezni. Csontgyötrő hidegben és esőben keveseknek lódul meg a lábuk egy olyan galéria felé, ahol a közelmúltban új típusú koronavírus-fertőzést diagnosztizáltak az egyik dolgozónál (a megnyitó is ezért csúszott). Márpedig lenne miért belépni A Földön élni ünnepély című tárlat világába, amely a kortárs magyar képzőművészet egyik legnagyobb, de egyetlen kurzus kedvencének sem mondható mesterének tíz-tizenkét képét vonultatja fel. Szüts aszketikus, genezis előtti világában a galérián túli, kinti valóság egy csapásra köddé foszlik. A hófehérre meszelt falak nincsenek zsúfolásig telerakva, a művész által berendezett terem precíz és átgondolt, és ez a megállapítás érvényes bármelyik kiállított műre is.

Akvarellek fogadnak papíron (kunkorodottan, megtépetten) vagy a vásznon. Tájképek, legalábbis a legtöbb cím erről tanúskodik: Skócia, alkonyat, Tengerpart esőben, Különös nyár. Aki látott már Szüts-képet az elmúlt húsz évből, tudhatja: valójában szó sincs hagyományos tájképfestészetről. Absztraktokkal állunk szemben. Dehogy állunk, ne áltassuk magunkat, „ők”, a piktúrák merednek ránk. Fásult közönnyel néznek, még azt sem kérik, hogy fejtsük meg őket, csak gondolkozzunk rajtuk, már ha egyáltalán van kedvünk, mert nekik aztán teljesen mindegy. A Különös nyár első ránézésre nem is mutatkozik többnek maszatos festékszórásnál, de ha jobban megnézzük, az origóban felsejlik valami. Felhő lenne, hal vagy egér. Jónás a cethalban. Nessie. Őslény. Vagy egyik sem. Ezt csak maga Szüts tudná megmondani, ha ugyan tudná, és beszélne a műveiről. Merthogy az egész kiállítás erre a rejtélyre, a létezés kiismerhetetlenségére épül, és ha a néző nem kíván szerepet vállalni az alkotó-befogadó összjátékában, bizony jól megnézheti magát.

Fennsík – egy másik titok. A képmező látványosan, három eltérő színnel húzott csíkra szétválasztva. A pászták apró foltokat, harántvonalakat, maszatokat rejtenek. Alig hat-hét évvel ezelőtt megjelent egy Szüts-album, amely az akvarelleket tartotta gyújtópontnak, és amelynek az interjút tartalmazó részében maga az alkotó minimummunkáknak nevezte őket. Fizikai jelenvalójukban látva a képeket mi is ezt érezzük, de ott motoszkál bennünk a gondolat, hogy vajon mit akarnak kifejezni. Megragadják a figyelmet, az biztos. Hangulatteremtők, ez is elvitathatatlan. De hogy van-e bennük bármi több, csak sejtető. Kell, hogy legyen, hiszen a provokatív Skócia, alkonyat a gaelek helyét olyan színmezőbe helyezi, amilyenben biztosan nem láthatjuk. A Karsai–Várkonyi-gyűjteményből kölcsönzött csodaszép alkotás jelentős része vakító hófehér, a középső rész fekete, némi fehér csíkkal, a teteje meg rozsdássárga. Csak a vulkánkitörésben megkövült testek hiányoznak.

Azokra pedig hiába várunk, mert Szüts képein nem találni élőlényeket. Ha úgy tetszik, szinte még látni az emberek lábnyomát, az állati tappancsok helyét ezeken az időtlen tájakon, valahol a képmező sarkában vagy hullámsírban, hegybe temetve. (A Balatoni vihar kivétel: a sok kék ecsetpontból álló alkotás a művész hajszálát rejti.) Szüts Miklós a sejtelmeset, a titokzatosat, az öniróniát segítségül hívva az öröktől fogva létezőről mesél, a kiismerhetetlenségről és a magányról. De ez a hatalmas szellemi függetlenség, amellyel ennyire markáns, saját világot teremt, a történet kárára megy, pedig ízig-vérig képíróval van dolgunk. / Mészáros Márton

(„A Földön élni ünnepély”,

B32 Galéria és Kultúrtér, látogatható: december 3-ig)