Arab futball
Az egyik párizsi külvárosban, Evryben mini Afrika Kupát is rendeztek a helység etnikai közösségeit képviselő csapatok részvételével. Több ezer néző előtt, tehetjük hozzá, az eseményt olyan sztárok is támogatásukról biztosították, mint Didier Drogba, aki „Elefántcsontpartért” szorított, Karim Benzema, Algéria híve, vagy Benjamin Mendy, Szenegál szurkolója. A nagy esemény Franciaországban természetesen az algériai válogatott menetelése és tornagyőzelme volt. A csapat meccseinek estéjén sok helyütt, főleg persze a híres-hírhedt „Barbèsen”, Párizs „arab központjában”, erős keveréknyelven zengtek az utcák a nagy slágertől, miszerint „one, two, three, viva l’Algérie”.
Mindez persze mérsékelten jó hír volt a párizsi és a marseille-i rendőrök számára. Az algériai csapat sikerei főleg ebben a két nagyvárosban erőteljes népünnepélyekbe torkolltak, amelyek, ha a rendőrséggel való összecsapásokhoz nem is, de azért kemény rendetlenséghez és rendteremtéshez vezettek. A felfordulás nem volt súlyosabb ugyan, mint mondjuk a 2018-as francia világbajnokság vagy éppen a Paris Saint-Germain egyik pár évvel ezelőtti bajnoki címének ünnepelésekor, de nem akadályozta meg a „helyi Trumpokat”, hogy mindenkit visszaküldjenek „oda, ahonnan jött”.
Az ő szempontjukból mit sem számít, hogy ezeknek az „algériai” szurkolóknak az elsöprő többsége Franciaországban született, vagyis nemigen jött sehonnan, hiszen a „Trumpok” el sem tudják képzelni, hogy valakinek akár két országhoz vagy nemzethez is lehet kötődése. Nemcsak Algéria franciaországi szurkolóiról beszélünk, hanem magáról a csapatról is. Az algériai válogatott keretében 14 kettős nemzetiségű, kivétel nélkül francia-algériai játékos található, és még a csapat edzője is Franciaországban született.
De nemcsak szélsőjobboldali politikusok vakok arra, hogy a kettős identitás nem veszélyt jelent, sokkal inkább lehetőséget, hanem sokáig a francia futball irányítói is ferde szemmel nézték a jelenséget. A meg nem értésnek persze volt valami alapja, hiszen kinevelnek tehetséges futballistákat, akik gyakran szerepet is kapnak a különböző francia korosztályos válogatottakban, aztán felnőttként szüleik vagy nagyszüleik származási helyének országában játszanak. De egy idő után a kedélyek megnyugodtak.
Kiderült, hogy felesleges mindebből hazafiassági kérdést faragni. A játékosok számára a sportbéli és karrierszempontok jóval fontosabbak voltak, mint valamiféle identitáskérdések. A válogatottság persze jól mutat a futballista önéletrajzában, de világos lett, hogy a francia válogatottság azért jobban, mint a szenegáli vagy a marokkói. Így zömmel azok választották szüleik vagy nagyszüleik származási helyének válogatottját, akiknek kevés esélyük volt a francia válogatottba bekerülni.
Az igazán jó játékosok, mint Zinedine Zidane, Mamadou Sakho, Blaise Matuidi, Hatem Ben Arfa, Karim Benzema vagy Samir Nasri természetesen a francia válogatottat részesítették előnyben. Érdekes, hogy éppen Algériában zajlott le egy hasonló vita a 2011-es Afrika-kupa kapcsán. Akkor azzal vádolták a kettős kötődésű, nem Algériában született játékosokat, hogy „nem igazán algériaiak”. Igaz, akkor a csapat veszített, most viszont hősökről van szó. Ilyen a futball, meg persze a világ.
Néha egy-egy futballsiker sokkal többet jelent egy-egy nemzet életében, mint egyszerű sportbéli diadalt. Az optimisták, talán kicsit emlékezve Németország 1990-es világbajnoki címére, egy, a mostani lehetséges ellenállási hullámból megszülető demokratikus, nyitott, szabad Algéria szimbólumát látják a futballválogatott sikereiben. Meglátjuk, így lesz-e. Mindenesetre az igaz lehet, hogy Európában nem nagyon veszünk tudomást arról, hogy az arab világ pontosan ugyanúgy megőrül a futballért, mint az európaiak vagy a dél-amerikaiak.
A futball pontosan ugyanúgy nemzeti, azaz gyakran a politikával erősen összefonódó ügy Észak-Afrikában, mint a másik két kontinensen. Éppen ez a témája a párizsi Arab Világ Intézet jelenlegi kiállításának, amely azt mutatja be, milyen a futball és a politika kapcsolata az arab országokban. Nagy történet ez, itt csak néhány sztorit tudunk belőle megemlíteni. Például azt, hogy az első „fekete gyöngyszem” bizonyos Larbi Ben Barek volt, akiről maga Pelé mondta, hogy „ha én vagyok a futball királya, ő az istene”. A marokkói születésű játékos 1938 és 1954 között 19 alkalommal játszott a francia válogatottban.
De olyan is történt, hogy az algériai függetlenségi háború idején, 1958-ban mintegy harminc algériai származású játékos hagyta ott a francia bajnokságot és a szerződését, hogy Tuniszban megalapítsák a harcot irányító Nemzeti Felszabadítási Front, az FLN futballcsapatát, és labdával harcoljanak országuk függetlenségéért. Az arab futball igazi fővárosa egyébként Kairó. Itt kezdődött a története is, itt alakultak meg az első csapatok, amelyeket nem az európai gyarmatosítók, hanem a helyeik alapítottak.
Mind az egyiptomi, mind a tunéziai forradalomban, ahogy napjaink Algériájában is, az ultrák, a szervezett szurkolók elsőrangú szerepet játszottak. Ezekben az autoritárius országokban sokáig a stadionok voltak a demokratikus politikai agorák. Nem véletlen, hogy a mai Egyiptomban nemcsak hogy betiltották az ultrákat, hanem sokszor zárt kapuk mögött játsszák a legfontosabb mérkőzéseket. De láthattuk, hogy már az ötvenes évek végétől igen átpolitizált volt a futball ezekben az országokban, és erre tették fel a koronát az arab tavasz mozgalmai.
Ez a jellemző mára jórészt eltűnt a tökéletesen kommercializálódott európai futballból. Talán a menekültügyben volt jellemző, hogy a stadionok ultra népe véleményt nyilvánított. Egyébként jellemző módon Nyugat-Európa stadionjaiban inkább a Refugees welcome (Üdvözöljük a menekülteket) molinók voltak a jellemzők. Sokak kedvence a korzikai Bastia szurkolóinak zászlója volt, ezzel a felirattal: Refugees welcome, French go home, vagyis üdvözöljük a menekülteket, a franciák menjenek haza. Kelet-Európában éppen ellenkező vélemények fogalmazódtak meg.
A kiállításon egyébként még az arab világban elképzelhetően speciális helyzetben levő női futballnak is jutott hely. Nem meglepő módon a két legnyugatiasabb helyen vannak női csapatok, Jordániában és a palesztin területeken. Az egyetlen dolog, amely kissé visszás volt a kiállításon, az Katar szerepének aránytalanul túlzó megjelenítése. Kétségtelen, hogy 2022-ben először lesz arab országban, történetesen éppen Katarban, labdarúgó-világbajnokság, mint ahogy az is, hogy az ország fontos szerepet játszik a francia futballban a PSG támogatásával. De éppen a világbajnokság megrendezésének finoman szólva is problémás körülményeiről, a korrupcióról, a vendégmunkások helyzetéről, a demokratikus és női jogokról nem esett egyetlen szó sem. Ha megnézzük a kiállítás finanszírozóinak listáját, rögtön megértjük a dolgot. / Balázs Gábor
