A tragikus illúziók kora

 Ki akarta beszélni a legfontosabb családi történetet?

Igen. Szinte minden ünnepen újra és újra felidéztük ezt. Ahogy anno nagyapáink a háborús élményeiket. Sajnos apám hat éve meghalt, de még megérte, hogy dolgozni kezdtem a filmen, amelyben a kisebbik fiú, Emil volt az apám. Ugyancsak létező figura volt a barátnője, Neli, aki, akárcsak a filmben, nem lett az anyám. A ház, a garázs, ahol forgattunk, Neliéké volt. 1990-ben az egész család kitelepült Németországba, ekkor apámban újra feltámadtak a régi emlékek, gyakran hasonlította 1990-et 1968-hoz. De csak amikor elkezdtem filmezést tanulni, vagyis tizenöt évvel később tudtam meg tőle számos részletet, amit addig nem akart elmesélni. Azt, hogy akkor velük együtt ötvenegy család érkezett autóval, és ugyanaz volt számukra a „válaszút”: maradnak az NSZK-ban, elszakítva a családtól, vagy talán örökre hazatérnek Kelet-Európába. De mindannyian hazatértek. Voltak, akik személyes okokból, de a legtöbben azért, mert hitték: Ceaușescu lesz a román Dubček.

 Hogyan lett az alapsztoriból film?

Huszonhat évesen kezdtem írni a forgatókönyvet, túl a tizenévesek idealizmusán. Nem éreztem elég erősnek a valóságot. A filmben ezért a Securitate megöli a fiúk anyját még a történet kezdete előtt. Ugyanakkor kellett a történetben 18 éves apám mellé egy idősebb szereplő, aki már nem annyira naiv, mint ő, de azért még képes hinni a csodákban. Így találtam ki a bátyja figuráját, aki mindenáron szeretne kint maradni és erre ösztönzi öccsét is. A valóságban nagyapám próbálta az utolsó pillanatig rábeszélni apámat. A hazafelé úton volt egy balesetük, az autójuk megperdült, és Nyugat felé fordult. „Látod, még az autó is arra akar menni” – mondta apámnak, de őt nem lehetett eltántorítani.

 1990 egészen különleges év volt: éppen vége lett Romániában a Ceaușescu-korszaknak, leomlott a berlini fal, Németország újraegyesült.

Temesvárról származom, máig élénken élnek bennem az 1989. decemberi utcai lövöldözések. Aztán jött a karácsonyi szünet, nagyszüleimhez mentem, és ott láttam a tévében, ahogyan kivégezték a Ceaușescu házaspárt. Tízéves voltam akkor. Addigi életemben gyakran kellett Ceaușescut éltetnem, énekelnem róla, imádkoznom érte. Csak később értettem meg, hogy gyűlölték őt, de féltek ezt kimondani. Ahogyan láttam őket holtan, vérbe fagyva, szinte sajnáltam őket, még sírtam is. Nagyszüleimet viszont még soha nem láttam annyira kivetkőzni önmagukból, mint akkor. Attól lehetett tartani, hogy az egész országban elszabadul a pokol. Szüleim szinte az események után azonnal az NSZK-ba mentek, politikai menedékjogot kértek, én néhány hónap múlva követtem őket. Ők addigra megtapasztalták, milyen menekültnek lenni, táborban élni. Amikor kiérkeztem, egy kis faluban helyeztek el minket, a helyi kultúrház termét alakították át lakásnak számunkra. Emlékszem, apám ott állt az üres teremben, és zokogott örömében, mert az „ígéret földjén” volt. Nekem sem volt könnyű beilleszkednem, kívülálló voltam az iskolában is, mert Keletről jöttem, és hiába tudtam németül, furcsállották a „tájszólásomat”. De kint voltunk, és a magunk módján részesei lettünk egy történelmi pillanatnak.

 A családi emlékeken túl mit tudott ’68-ról?

Mi apám révén ismertük a nyugat-németországi, a francia, az amerikai baloldali mozgalmakat, de Romániában a nép nagy része ezekről szinte semmit sem tudott. Úgy gondolom, hogy ’68-nak a mai napig nagy hatása van a mindennapjainkra. Azok között, akik napjainkban Németországban segítik a menekülteket, még mindig sokan vannak az egykori ’68-asok, de amikor mi kikerültünk, mi is megtapasztaltuk, hogy mennyit megőriztek abból a szociális érzékenységből, szolidaritásból, amely azokat az éveket jellemezte.

 Napjainkban a legtöbb kelet-európai országnak komoly gondot okoz szembenézni történelmi múltjával. Mi a helyzet Romániában?

2011-ben készítettem egy rövidfilmet, a Néma folyót (Silent River), amely a nyolcvanas években játszódik, és amelyben két fiatal elszökik Romániából. Gyakran megkérdezik tőlem: miért foglalkozol ezekkel a  régi dolgokkal? De az sem ritka, hogy odajönnek hozzám fiatalok, és azt mondják: igazi történelmi leckét kaptak, most már jobban megértik a múltat. Ennek ellenére úgy érzem: a 20-30 évesek nemzedéke nem akar hallani a kommunizmusról, a dogmatizmus koráról, maga mögött akarja hagyni az egészet. Márpedig enélkül nem fogják megérteni sem a jelent, sem a jövőt. A szíriai menekültek helyzetét is csak akkor érthetik meg, ha tudják, hogy mit jelentett korábban kelet-európai menekültnek lenni, milyen az, amikor egy befogadó országban másodrendű polgárként kezelnek valakit. Ezért is készítek ilyen filmeket, hátha sikerül felkeltenem az érdeklődésüket. n