A populizmus zsákutcája: puhított alapjövedelem

Az első ipari forradalom a 18. században a textilipar mechanikussá tételével és a textilgyárak elterjedésével érkezett el. A folyamat során a munkások a korábban széttagolt, apró üzemekből átkerültek a gyárakba. A második ipari forradalom a 20. század elején következett be, amikor Henry Ford feltalálta a futószalagos összeszerelő-üzemet, és ezzel elhozta a tömegtermelés korát. Ma már mindkét ipari forradalomról tudjuk, hogy gazdagabbá tette az embereket, elősegítette a városiasodást, de akkoriban is mindenki az emberi munkaerő feleslegessé válásától rettegett.

Harmadik ipari forradalomnak hívták még pár éve a digitális forradalmat, ami azonban a mai napig nem bizonyult eléggé forradalminak. A háromdimenziós nyomtatás pedig – bár sok területen jelentős fejlődést hozott – a mindennapi életben még nem terjedt el annyira, hogy kiváltsa a tömegtermelést.

Mostanában trendi a negyedik ipari forradalomtól rettegni, és ahogy az minden korábbi ipari forradalom esetében volt, mindenki a munkahelyeket félti. Hogy ez alkalommal végre igazuk lesz-e a rettegőknek, azt majd pár év múlva meglátjuk, amikorra talán kialakul a közmegállapodás arról, hogy akkor pontosan miért, mit és hogyan hibáztassunk. Az viszont már most szembeötlő, hogy a negyedik ipari forradalmat minden esetben a feltétel nélküli alapjövedelem bevezetésével kötik egybe. Sokakat az győz meg, hogy ezúttal nemcsak a szokásos, a megoldást mindig az újraelosztásban látó szereplők és ígérgetéssel híveket csábító politikusok, hanem befolyásos gazdasági szereplők is pedzegetik a témát. A munkahelyek eltűnése és még inkább a populizmus megállíthatatlannak tűnő terjedése olyanokat is az alapjövedelem gondolatának pártjára állított, mint Elon Musk, a Tesla híres-hírhedt vezére, vagy a Deutsche Telekom vezérigazgatója, Timotheus Höttges.

Az alapjövedelem bevezetéséről szóló viták viszont minden esetben álproblémákról szólnak, leginkább arról, hogy vajon ellustulnak-e tőle az emberek. Érdekes módon senki nem aggódik azért, hogy az arisztokraták, a háziurak vagy a hasonlóan dologtalan focistafeleségek élete értelmetlenné válik-e, amiért nem kell bejárniuk dolgozni. A közbeszédnek ezt a lekezelő aspektusát nem is érdemes komolyan venni. De sajnos a már bevezetett kísérleti projektek is leginkább erre az álproblémára keresik a választ.

A valódi problémák azonban nem ennyire magától értetődők – és ilyen kísérleti projektekkel nem is szimulálhatók. Egy város működtethet ugyan alapjövedelmet, de az nem mutatja meg a teljes gazdaságra gyakorolt hatását. Komolyabb probléma, hogy az alapjövedelem árcédulát tenne az egyes állampolgárságokra – és még a mostaninál is nehezebbé tenné a nyomorult, gazdaságukat összebarmoló országokból való kijutást. Az egyik legharapósabb probléma azonban a kontroll kérdése.

A jobb- és baloldali populizmusok terjedése ugyanis csak részben magyarázható a félelemmel és a bizonytalansággal. A fizikai vagy gazdasági bizonytalanság és szorongás valóban a populisták zászlaja alá küldi a biztonságra vágyó választókat, azok pedig ígérnek idegengyűlöletet vagy ingyen pénzt – ki-ki ízlése szerint. Ahhoz azonban, hogy valaki egy erős vezetőben lássa a saját élete megoldását, az is kell, hogy önmagát tehetetlennek érezze. Ha nem így lenne, a gazdasági nehézségre keményebb, eltökélt munkával megoldást lehetne találni – és semmi okunk nem lenne erős vezetőt keresni, majd felhatalmazni.

Ha azonban nem érezzük úgy, hogy meg tudjuk védeni magunkat a fenyegető veszélyektől, legyenek azok valósak vagy a kormány által falra festettek, úrrá lesz az irányíthatatlanság érzése. Azt pedig az emberi természet mindennél jobban gyűlöli. Ha csak az alapjövedelem pártján állók által emlegetett gazdasági bizonytalanságot és lecsúszást vesszük alapul, az alapjövedelem elvileg megállíthatná és eloszlathatná a félelemérzetet. De az irányítás érzetét nem adhatja vissza. Még akkor sem, ha történetesen lenne elég pénz egy szabad szemmel is látható összeg bevezetésére. (Most ugyan nincs, de ez természetesen senkit nem állít meg abban, hogy megígérje vagy bevezesse. Pláne hogy követelje.) Ez azonban azt jelentené, hogy nem a gazdaság teljesítőképessége, hanem a szükségletek alapján határoznák meg az alapjövedelem összegét, ami még a nyugdíjrendszernél is hamarabb adósítaná el az országokat. És ahogy a nyugdíjak is egyre nagyvonalúbbak lettek (és egyre korábbra tolódtak) a nyugdíjrendszer fennállásának néhány évtizede alatt, az alapjövedelem emelése is belépő szintű kampányígéret lenne minden negyedik évben.

A legnagyobb probléma az alapjövedelemmel azonban politikai. Az erőforrások elvétele és újraelosztása, a szerzett jogok osztogatása ugyanis maga a politikai hatalom – az alapjövedelem pedig éppen ezt venné ki a politikusok kezéből. Persze szép lenne, ha így alakulna, de senki nem gondolhatja komolyan, hogy ez így be is fog következni. Az ördög a megvalósításban rejlik.

Az alapjövedelmet valószínűleg már a bevezetése napján elkezdenék bütykölni és sávosítani, hogy még igazságosabb legyen. Természetesen ezzel elveszti az értelmét, de ez még nem fékezett meg politikust abban, hogy vaskos rendelkezéshegyeket írjon. Senki nem mondana ellent például, amikor a várandós nők, a kiskorúak vagy a büntetett előéletűek alapjövedelmét kezdenék el átírogatni. És ahogy lassan egyre több kifogást találnának a beavatkozásra, úgy erősödne vissza a bürokrácia, aminek meg kellett volna szűnnie az alapjövedelem bevezetésével.

Az alapjövedelem és a „ne az én pénzemből” gondolkodás kombinációja óhatatlanul demagógiát szülne. Jobb ötlet híján a parlament és a közvélemény is buzgón elmélkedne különböző társadalmi csoportok alapjövedelemre méltóságán. Nem lenne nagy meglepetés, ha valaki pár év múlva kitalálná, hogy a gazdagok ne kapjanak, hiszen ez magától értetődő. Azt sem nehéz megjósolni, hogy a politikusok vért izzadnának, hogy a rossz fajtákat valahogy kiírják a jogosultságból, ez már ma is így van. Rossz fajta pedig bárki lehet, végső soron a politikai ellenzék is. Elég, ha megnézzük Venezuelát, ahol nem elég, hogy hatalmas élelmiszerhiányt és jegyrendszert hozott az újraelosztó populizmus, de a kormány a 2004-es ellenzéki referendumhoz gyűjtött aláírások (Tascón-lista) alapján beazonosította az ellenzékét – ma már nem is juttat élelmiszerjegyet nekik.

Egy valamirevaló populista bármikor hatalmas támogatást szerezhet majd azzal, ha egy az egyben kizár bizonyos csoportokat a jogosultságból. Persze elképzelhető, hogy nem meri majd megtenni, vagy zavarja, hogy jogszerűtlen. De manapság kinek vannak kételyei a populizmus gátlástalanságát illetően, a jogszerűségről pedig Magyarországon már nem kell külön elmagyarázni, hogy az a jog, amit megszavaznak.

A jóakaratból elkövetett populizmus ugyanolyan káros, mint a szenvtelen, kirekesztő fajta. Az alapjövedelem pedig az az ötlet, ahol a 99 százalék járadékéhsége egybeesik a politikai elit hataloméhségével. Ugyan mi baj lehetne belőle? n