A kor valójában nem számít

Színpadi értelemben (szombathelyi születésű lévén) a legfurább „vazsi” akcentussal érkezett a Színművészeti Akadémiára 1945-ben, a háború után. Básti Lajos diagnózisa így szólt: „Uram, ezzel a beszéddel maga soha nem lesz színész!”

„Abban az időben nem volt magnetofon, nem tudtam visszahallgatni magam. Nem értettem, mi a baja a beszédemmel. Én meg a többieket hallottam affektálni, furcsán kiejteni” – emlékezett vissza. Szvitek – a későbbi Szirtes – Ádám palócos tájszólása nem zavarta Básti Lajost. Amikor Keres Emil erre rákérdezett nála, a művész-pedagógus így csattant föl: „De neki parasztalkata van! Maga meg Hamlet! Vas megyei tájszólásban akarja Hamletet mondani?”

Egy világ omlott össze benne. Kiváló professzora, Nagy Adorján, fél év türelmet kért és kapott számára, majd újabb fél évet.

„Elhatároztam, hogy csak azért is megmutatom! Eljártam a gyógypedagógiai intézetbe. Mi mindent tanultam meg! S milyen apróságok döntöttek, miken múltak dolgok! Tulajdonképpen ugyanannak a jó fülemnek volt köszönhető, amelyik fölszedte – anno nyaranta a Vas megyei Jákon a falusi vénasszonyok beszédéből – a nyelvjárás torzított változatát, mint amelyik utóbb azt le is tudta rakni.”

Huszonkilenc évesen már teátrumigazgató Szolnokon, majd öt év vígszínházi mezei tagság után tucatnyi évig a Tháliát, utóbb ugyanennyi ideig a Radnóti Színpadot vezette 1985-ös nyugdíjba vonulásáig. Ám izzása csak a kilencvenedik életévének kapujában csitult parázzsá. Legemlékezetesebb filmje talán a Húsz óra (1965), meg a Konyec – Az utolsó csekk a pohárban (2007; VOXCar-díj, A legjobb férfi főszereplőnek járó díj). Kossuth-díjjal, Radnóti Miklós-antirasszista díjjal, Táncsics Mihály-életműdíjjal, Hazám-díjjal is elismerték.

A Konyec kapcsán így vallott e sorok írójának budapesti, Petzvál József utcai otthonában:

„Nem emlékszem arra, hogy kollégát nyolcvanévesen egy film főszerepére kértek volna fel. Ez mindenképpen ritkaságszámba megy. Bár mindössze két kizáró ok lehet, hogy valaki ne maradhasson a pályán, ha beteg, vagy ha már nem tud tanulni. A kor valójában nem számít. Számomra ez egy nagyon szép ajándék a szakmai sorstól. Kemény munka volt. Érdekes módon – bár nehezen keltem fel hajnalban, s voltak éjszakai felvételek is – abban a pillanatban, amikor odaálltam a felvevőgép elé, és a rendező (Rohonyi Gábor – SzP) elkezdett instruálni, ez nyomban passzió, szórakozás lett. Élvezetes munka. Az ember elfeledkezik az életkoráról, meg arról, hány óra is van, meg hideg van-e, vagy meleg. Minden idegszálával figyeli a rendezőt, hogy mit akar, hogy pontosan értse. S abban a pillanatban, amikor vége van a munkának, ismét jön a fáradtság, meg minden egyéb nyögés hozzá.”

Keres Emil megtisztelt azzal, hogy megmutatott egy szép levelet, amelyet nem sokkal azelőtt kapott Bálint Andrástól, aki a Radnóti Színpadot átvette tőle direktorként, s Radnóti Színházként vitte tovább. El-elmerengett Keres Emil:

„Ha bemegyek a Radnóti Színházba, nagyon jólesik, ahogy fogadnak. Ott vagyok a társulati üléseken. Hívnak, várnak, szeretnek. Na most, ha valaki leköszön egy pozícióról, ahol ott vannak azok az emberek, akikkel mindennap együtt élt, és akaratlanul rosszat is tehetett, azok közé visszamenni csak úgy lehet, ha az ember érzi, a társulat minden tagja tudja azt, én őket szerettem, becsültem, tiszteltem, mindent megtettem az érdekükben. De nagyon gyakran előfordult velem, hogy nem tudtam elaludni! Mi baj, mi baj…? Fogtam a telefont, éjjel felhívtam X kollégát: »Nehogy bedőljél annak a hülye kritikának!« Tudtam, meg kell nyugtatni, és ezt korábban elmulasztottam, de nekem ez kötelességem lenne, mert megjelent valamelyik lapban… És nagyon köszönte, hogy nem tudok aludni. Aztán azzal búcsúzott: aludjál nyugodtan! Szóval ilyenek. És valójában úgy éreztem, rokonság, szakmai rokonság vesz körül, testvérek vagyunk. A baj ott kezdődik, ha valakinek a segge alá – bocsánat! – egy széket dugnak, akkor attól többnek érzi magát, ha kihúzzák alóla, kevesebbnek. Embernek kell maradni. Én nyugodtan megyek bárhová, bármelyik színházba, és nagyon jólesik, hogy öregségemre szeretettel fogadnak. Ennél több valójában nem kell.”

A 2010-es évek első felében a társadalom, illetve a saját közérzetéről így vallott Keres Emil:

„A társadalmi közérzet privát átélése, no, ez nem tud elérni hozzám. A rossz közérzetet magam mögött tudom. Nagy szerencsém van, s ezt nem hencegésből mondom: nemrégiben kerültem szoros kapcsolatba a buddhista filozófiával. Ez az én legnagyobb hasznom, már az életkorom miatt is. A pusztulástudat messze száll tőlem, s amiként vallom: úgy vannak rendben a dolgok, ahogyan vannak. Hiszen a rossz is halad valami felé, ami jót hozhat. Pontosabban úgy érzem, e mostani ellenségeskedésnek is megvan a maga úgymond perspektívája: valamiféle megbékélésnek meg kell történnie! Az indulatok majd elcsitulnak, ha az ember ilyen irányban gondolkodik. Kívánom mindenkinek, hogy nyugodjon meg. A buddhista filozófia egyik kategóriája, azaz a létforgatagban az alapvető tanítás, tanács: a szeretetteljes együttérzés. A szeretet maga egy cselekmény, amely kivált egy viszontcselekményt. Megyünk egymás felé. Az önismeretnek nagyon fontos szerepe van ebben: ki vagyok én?”

Utolsó találkozásunkkor három szonettjével ajándékozott meg. Keres Emil Alkonyi gond című verse: „Addig hurcolja éveit az ember, / Míg a nagy árnyalak csak észreveszi, / Hogy összebékítse végre a csenddel, / Miért fordítanék hátat hát neki. / Ha sikerülne szemrevételeznem… / A sajátját mindenki így keresi? / Köszönthetném egy hozzá írt versemmel, / De kinek felel, már meg nem értheti. / Miért titkolnám ez alkonyi gondom? / Nem csak töprengek, de lám ki is mondom. / Így adva időt most önmagamnak, / Utolsó percem dehogy kutatlak, / Hiszen ott a titok újabbakkal vár, / Hol kezdetnek a vég majd reám talál.” / Szenkovits Péter