A boldogság kék madárteteme
A „kint is, bent is” kényszerűségében élő szerzőkben soha nem szűkölködött a magyar irodalom. A nagy kívülállók és a be nem fogadottak egyike a hatvannégy éves Sajó László, aki 1986 óta megjelent huszonkét kötete ellenére nem része egyetlen kánonnak sem. Állami kitüntetést soha nem kapott, szakmai szervezetek közül csak a Szépírók Társaságának tagja, könyveit nem gigakiadók jelentetik meg, olvasottsága messze alulmarad kortársaihoz képest. Persze, nem véletlenül esik távol irodalmunk origójától: Sátoraljaújhelyen született, és megmaradt nem fővárosinak; az írás soha nem tudta felváltani a polgári foglalkozásait (az irodalom mentén végzett könyvtárosi, kultúraszervező és publicisztikai tevékenységet is), és amiről általában ír, az egyáltalán nem kedvez a befogadásnak.
Sajó új kötete, a Kujjon éneke szeretőjéhez sem fogja ledönteni az író köré vont falakat. A válogatás kilenc ciklus, amelyekben az elmúlás, a közélet, az outsider lét és a tizennyolcas karika (utóbbi a legemlékezetesebb) motívumszerűen váltja egymást. A kötet legnagyobb erénye, hogy átiratokat és intertextualitásokat tartalmaz – az utóbbitól szerencsére nem rogyadoznak annyira az oldalak, mint Sajó korábbi munkáinál. Persze, ettől még ember legyen a talpán, aki tudja követni, hol húzódik a határ a szerző saját mondatai, illetve a pályatársaktól átvettek között. Valószínűleg ettől tartva maga a szerző gondoskodik az értelmezés megkönnyítéséről: feltünteti az idézeteket, áthallásokat, parafrázisokat, bizonyos esetekben a szakirodalom is lábjegyzetté válik.
Ezek a versek egy-egy nevezetes költőnk hangján szólalnak meg, nem kevés iróniát, stílusimitációt és nyílt színi paródiát hordozva. Aranyból nyugalmazott parkőr lesz, aki egy igazán velős és szellemes szövegben piszkálja meg Petőfi csonttetemét, majd levélben ad látleletet az aktuális közállapotokról. Az episztola bizonyítja, hogy a versek nemcsak az „így írtok ti” jellegzetes esetei, hanem nyelvi humorból is építkeznek, alaposan elgondoltak és verstanilag is kiválók. Hogy melyik ciklusban melyik él dominál, az elsősorban az olvasó érzékenységén múlik. A Juhász Gyulával foglalkozó – Ilyen volt című – egység alapvetően a paródia felől olvastatja magát. Juhász és Sárvári Anna epika felé elmozduló dialógusa, az Anna elment erőltetettnek hat, de az olyan sorok, mint a „Nézek rá, abba a »milyen volt« szemébe”, minden ellenérzésünket sutba vágja.
Ha van valami közös a művekben, az a halál elő- vagy utószele, illetve az elmúlásra adott ironikus válasz. Juhásznál maga Sajó javít bele az elképzelt búcsúversbe (Mert benne élsz te), Ady tetemét „hullaturisták” özönlik el (Ady Endre meghal), Ladányi Mihály pedig ide, mihozzánk, a halottakhoz kap meghívást (Gyere vissza), miközben a legjobb Ladányi-átirat szemléletesen ad képet a halál jeleiről (Nekrológ). Ha nem is a halál, de az öregedés kevésbé előnyös oldalaira hívják fel a figyelmet a Philemonnal és Baucisszal foglalkozó részek.
A Kujjon Ferencként megszólaló ciklusok a kötet legérzékenyebb és legélvezhetőbb részei. Az alkoholizálásra hajlamos, pornófüggő, vagabund költő hangja elsősorban az „erotikán túli” balladákban és a közéleti érintettségű versekben működik patent módon. Gondosan kerüli az öncélúságot, helyette gyakran reneszánsz szellemben, profi formaismerettel szól hozzánk. Balladái, amelyek hol különböző nőkhöz íródtak, hol Villon-átköltésnek mutatják magukat, nem kerülgetik a forró kását, de költészetté emelik a megfogalmazhatatlant. Többnyire olyan reneszánsz derűvel, mint amilyennel Niccoló Franco a Csodás dolog a fasz, vagy Giorgo Baffo a Pina hugocska című szonettet írta.
Fétis, pornó, japán tini, nimfománia, kétes egzisztencia, csak hogy a leírhatókat soroljam a katalógusból. Nincs is velük gond, amíg egyenként olvassuk őket. Kötetben viszont nem állnak kerek egésszé, pedig a szerkesztés tudatos: a legtöbb munka Sajó legutóbbi verseskötete óta született, bizonyosak pedig a korábbi kötetekből „emelődtek” át. / Navarrai Mészáros Márton
(Sajó László: Kujjon éneke szeretőjéhez, L’Harmattan Kiadó, 121 oldal)
