A boldog munkahely

Bár Graham Greene már 1960-ban megírta Querry, az elismert és szeretett, de önnön hírnevétől megcsömörlött építész lebilincselő történetét, a Burnt-Out Case-t, a szociálpszichológia mégis Christina Maslach és Susan Jackson nevéhez köti a kiégés jelenségének mérését. A Maslach Burnout Index (MBI) három összetevőt vizsgál: az érzelmi kimerültséget, a cinizmust és az eredménytelenséget, vagyis a személyes hatékonyság drasztikus csökkenését. A kétezres évek elejéig kellett várni arra, hogy a másik oldal, a lojalitás, a munka és munkahely iránti elköteleződés mérésének skálái is megszülessenek. Ekkorra ugyanis a munkaadók rájöttek, hogy jóval olcsóbb megtartani a jó munkaerőt, és megóvni attól, hogy szellemileg, mentálisan és fizikailag leépüljön, mint néhány évente dolgozók újabb tömegeit képezni. A kurrens munkapszichológiai kutatások súlypontja ezért áthelyeződött a dolgozók elégedettségének, kiegyensúlyozottságának és lojalitásának mérésére, illetve annak az eszközrendszernek a kidolgozására, amely újabb és újabb ötleteket adhat a teljesítmény növelésére – az elégedettség segítségével. Az ehhez szükséges kulcsszavak: motiváció, továbbképzés, sikerélmény, kooperáció, a munkához és a munkahelyhez való érzelmi kötődés erősítése.

„Amikor dolgozom, kirobbanóan energikusnak érzem magam. Amikor dolgozom, erősnek és lendületesnek érzem magam. Amikor reggel felébredek, arra vágyom, hogy indulhassak a munkahelyemre. A munkám mentálisan gyógyít.”

„Büszke vagyok a munkámra. Inspirál. Mindig újabb és újabb kihívásokat állít elém. Értelme és célja van.”

„Az idő csak repül, mikor dolgozom. Ilyenkor szinte mindenről megfeledkezem, ami körülvesz. Kifejezetten nehéz megválnom azoktól a feladatoktól, amikkel éppen foglalkozom a munkám során.”

Ezek az állítások az Utrecht Work Engagement Scale-ből valók (UWES). A munkavállalóknak egy 0-tól (soha nem érzem így) 6-ig terjedő (mindig így érzem) skálán kellett értékelniük, mennyire jellemzők rájuk a fent megfogalmazott állítások.

Azt nem tudjuk, hogy a magyar munkaerőpiac szereplői hol helyeznék el magukat ezen a skálán. Nem tudjuk, mert nem mértük. Nincsenek publikált, vagyis megbízhatónak tekinthető adatok arról, hogy miként érzik magukat a magyarok a munkahelyükön. Vajon mennyire motiváltak, energikusak, hatékonyak, megbecsültek? Mennyire érzik úgy, hogy maguk is hozzájárulnak a munkát adó cég hosszú távú működésének eredményességéhez? Vajon tényleg azt a feladatot látják el, amivel a legtöbbet tesznek hozzá a fejlődéshez, a sikerhez – és ebből a sikerből vajon részesülnek-e?

Vannak viszont más számaink. A miniszterelnök szerint például Magyarországon már „elfogyott a munkaerő”, sikerült munkát adni az embereknek, szinte teljes a foglalkoztatás. Csepreghy Nándor miniszterelnökségi államtitkár ugyanakkor a Világgazdaságban arról írt, hogy a felére kellene csökkenteni az állam által foglalkoztatottak arányát, ami nagyjából félmillió ember elbocsátását vetíti előre. Főnöke, Lázár János szerint „csupán” 10-20 ezer embert fognak elküldeni az összevonások miatt. Ha mindezt összevetjük a közmunkán lévők arányával, akkor megállapítható, hogy Magyarországon ma bőven több mint egymillió ember nem azzal kel hétfő reggel, hogy aznap milyen új feladatok és kihívások várják, inkább azzal, hogy vajon lesz-e munkája. A munkaadó motivációs technikája pedig nem az elégedettségre, sokkal inkább a félelemre és a kiszámíthatatlanságra épül.

Az Index a minap készített riportot az ukrán vendégmunkásokkal, akikkel a jászfényszarui Samsung-gyár dolgoztat magyar munkaerő híján. A következő beszélgetés zajlott le közöttük:

– Laknak itt ukrán samsungosok?

– Igen. Sajnos.

– Miért, van velük valami gond?

– Hajjaj!

– Erőszakosak?

– Nem, dehogy.

– Szemetelnek?

– Hát, nem jobban, mint más.

– Akkor mi a baj?

– Túl vidámak. Többször hangosan ünnepeltek valamit. És nem is mindig akarnak érteni magyarul, pedig a legtöbb azért érti, hogy mit beszélünk nekik.

Az UWES-skálának egyébként nincs magyar nyelvű verziója, csak spanyol, görög, portugál, finn, svéd, norvég, német, francia és orosz. n