Budapest egyik legfurcsább kiállítóhelye éppen tizenöt éves. Nem galéria, szalon vagy stúdió ez, hanem egy óriásposzter méretű városi hirdetőtábla a Lövölde téren, hamisítatlan városi környezetben.

Harmincan vannak. Köztük művészek, színháziak, filmesek, koreográfusok, zenészek, írók, tudósok, közgazdászok, de pedagógus és jogász is. Különféle nemzedékek. Talán eltérő világnézetek is. De hazaféltők – mindahányan. „Mit kíván a magyar nemzet?” – ez volt a történelmi kérdés 1848-ban. A 168 Óra most fölidézi az egykori kérdést. Arra vártunk választ: „Milyen Magyarországot akarunk?”

Így vagy úgy, minden valamirevaló műalkotás ezt az egyszerűnek látszó kérdést szegezi nekünk, erre akarja kicsikarni belőlünk, befogadókból a választ. Ezúttal Heinrich von Kleist Amphitryon című drámájában, a Nemzeti Színház bemutatóján, ezen az újabb remek előadáson is ez történik.

Magyar-német szakos tanár veheti át a Budaörsi Játékszín éléről távozó Salamon-Suba László rendező helyét. Miközben a győztest leszámítva az újra pályázó Salamon-Suba mellett hivatásos színháziak – például Szalay Kriszta színésznő, Dávid Zsuzsa rendező, Felhőfi Kiss László – indultak a posztért. Ám Frigyesi Andrást a tizenöt aspiráns közül egyedüliként támogatta az önkormányzat fideszes frakciója. Nem jelentett problémát, hogy kiszemeltjük nem rendelkezik a kiírásban feltételként szabott szakirányú végzettséggel. A hiányt kiigazító miniszteri felmentést a leköszönő kulturális államtitkár, L. Simon László intézte távozása napján. Az új direktor a Budaörsi Játékszínnel kapcsolatos terveiről szólva azt nyilatkozta: „A színháznak derűt, hitet, az élet értelmét kell közvetítenie.” A kinevezés körülményeiről a város polgármesterét, Wittinghoff Tamást kérdeztük.

Börtönkapu. Akinek letelt, kijön. Huszonnyolc év sitt után. Nagy autóval várja odakint egy régi cimbora. Sok film kezdődik így. Meg a kérdéssel: most akkor mi van? Visszaesik, vagy nem esik vissza? (Ez utóbbi érdektelenebb, hacsak valami nagy csábítás nem feszíti, ellensúlyozza.) Számítanak-e rá a következő dobásnál? És lesz-e következő dobás?

„Ellentétben az előző kormány jogi kultúrájával, a kabinet és az Alkotmánybíróság igenis partnerségben működik.” Ez egyike azon elképesztő állításoknak, amelyeket Rétvári Bence a vele készült interjúban megfogalmazott. Meglehetősen bizarr, ha olyan valaki beszél jogi kultúráról, aki Gulyás Gergellyel és másokkal együtt tevékenyen részt vett a jogállami normák „agyagba döngölésében”.

A békéscsabai Jókai Színház tavasszal is „pörgősre” vette a figurát. Több más darab között szerzőjével, témájával és előadóival is kiemelkedik a Leánykérés elnevezésű összeállítás – Csehov munkáiból.

A Rózsavölgyi Szalonban mindig történik valami. Most például az történt (többek között, természetesen), hogy megnyílt benne egy kiállítás. Egy kiállításocska.

Fehér László Kossuth-díjas festőművész munkáiból a héten nyílt kiállítás Pasztellek címmel a Cultiris Galériában. Itt mutatták be a Kossuth Kiadó gondozásában megjelent könyvet is, amelyben Alexander Borovsky művészettörténész, a Szentpétervári Kortárs Gyűjtemény vezetője elemzi Fehér munkásságát a Viktor L. Mensikhoff műgyűjtő tulajdonában lévő képei alapján.

A „biciklikormánytilinkó” biciklikormányból és tilinkóból álló a hangszer, a slagszax pedig locsolócső, bója és klarinétfúvóka egyvelege. A Bélaműhely húsz, egyedi készítésű, hulladékból készült hangszerrel kínál egyedülálló zenét, lemezbemutató koncertjükre olvasóink páros jegyet nyerhetnek.

Áder János átadta a Kossuth-díjakat.