Családban marad

Egy minitárlat. Voltaképpen egy művészi kivitelezésű leporelló került a falra (némi kiegészítésekkel), egy hajtogatós képeskönyv, olyasféle, amilyet mindannyian kedvtelve forgattunk (nézegettünk, nyalogattunk, hajigáltunk) gyermekkorunk kezdetén, a képi kultúrával való találkozásunk hajnalán. Olyasmi, amire aztán évtizedek múltán is jóízűen (tréfa) emlékezünk.

Ruttka Andrea az egyik legkreatívabb művész, akit ismerek. (Textilművésznek szokta nevezni magát, pedig textil-, papír- és gombostűművész, divat- és jelmeztervező, meg még minden más: nincs olyan téma, amit ő föl ne tudna dolgozni, és nincs olyan anyag, amely az ő keze alatt ne tudna műalkotássá válni.) És minthogy nemcsak fékezhetetlen szellemi energiákkal áldotta meg az ég, hanem egyre terebélyesedő családdal is, szükségszerűnek látszott, hogy e kettő előbb-utóbb egymásra talál.

Most, hogy egy Rozi nevű leszármazott került a família érdeklődésének homlokterébe („a lányom lánya”, ahogy a művész fogalmaz, érthetően és akceptálhatóan, más, pregnáns fogalmazásban ez valahogy így hangzana: „nagyanyád a Honthy Hanna, az!”), Ruttka Andrea, magától értetődően, beemelte a gyermeket az oeuvre-be, többféle módon. Az egyik ilyen mód egy ajándék könyv a gyermeknek. (Ezen persze többé-kevésbé mindannyian átesünk, ilyen-olyan felmenők, hogy megajándékozzuk lemenőinket valamivel, amit csak mi tudunk nyújtani.

Jolsvai kolléga például maga alkotta mesékkel borzolta egykor gyermekei idegeit. De ő úgy vélte, attól egyedi és megismételhetetlen az ajándék, hogy le sem íródik: kényelmes álláspont, nem mondom, már sosem tudjuk meg, egy remekművel lettünk szegényebbek, vagy némi szabadidővel gazdagabbak.)

Ruttka Andrea jól döntött, hogy – kicsiny késéssel – közkinccsé tette az eddigi magánkincset. Aki nem ismeri a Ráday családot (akad ilyen egyáltalán?), az „csak” egy művészi módon megformált képsorozatot lát itt (mindenki aluszik benne, annyit mondanék), aki pedig ismeri, az új elemekkel is gazdagíthatja a famíliáról alkotott képet.