Született gengszterek
Börtönkapu. Akinek letelt, kijön. Huszonnyolc év sitt után. Nagy autóval várja odakint egy régi cimbora. Sok film kezdődik így. Meg a kérdéssel: most akkor mi van? Visszaesik, vagy nem esik vissza? (Ez utóbbi érdektelenebb, hacsak valami nagy csábítás nem feszíti, ellensúlyozza.) Számítanak-e rá a következő dobásnál? És lesz-e következő dobás?
Ez a szabadság első és az élet utolsó napja. Mivel töltsük el? Azzal, ami odabent hiányzott. Evéssel, ivással, nőzéssel. És barátsággal – mindhalálig.
Hőseink berozsdásodott gengszterek. Ha születettek is, az régen volt. Nyugdíjképesek lennének, ha képesek lennének rá. De hát akkor hol lenne a film?
Itt van Al Pacino, a rozoga, de élni vágyó szabadult, kék pirulák falója, bulikra kiéhezett, akinek van mit behozni... Itt Christopher Walken, a tésztaarcú, aki már visszavonult, igazi nagypapai karakternek látszik. Vagy itt van Alan Arkin, a „gengszterek sofőrje”, a volán Paganinije, akit az aggok otthonából szabadítanak ki egy utolsó futamra.
Aktuális a kérdés: ha elfogyott a pénz, megdöglött a paripa, kicsorbult a fegyver, most hogyan tovább? De nem kell mindig mindenkinek kiegyenesedni, mondta III. Richárd megértően, és megsimogatta a púpját.
Filozofikus film ez a gengsztertörténet, bármily furcsa is benne e többlet. Megtudjuk: nemcsak a tett számít, de a reflexiója is. („– Na, ez olyan volt, mint régen. – Nem volt olyan. – Miért? – Mert mostanra megtanultuk értékelni is.” Telik-múlik az élet...)
Ha össze vagyunk zárva a bérgyilkosunkkal, akkor számolni kell azzal, hogy az első étkezés és az utolsó vacsora közt nem sok idő telik el. Egy filmrevaló. Egy közepesnél valamivel jobb filmre.
(Rendezte: Fischer Stevens.)
