Személyi ballaszt

Legutóbb, amikor a BKV volt megbízott vezérigazgatója, elkerülendő az előzetes letartóztatást – és nyilván a maga viselt dolgainak enyhébb elbírálásában reménykedve –, a rendőrség után különféle sajtóorgánumokban is határozottan rávallott Hagyóra mint arra az emberre, akinek kezében a korrupciós szálak összefutottak, akkor az MSZP legalább annyit elért, hogy az exfőpolgármester-helyettes visszalépett a képviselő-jelöltségtől, szünetelteti párttagságát, következésképp lemondott kerületi pártelnökségéről. (Nem úgy jelenlegi parlamenti helyéről és a vele járó mentelmi jogáról.) Nyakó István szocialista pártszóvivő – mielőtt visszavonult a rá váró kérdések elől – tájékoztatóján mindenesetre kijelentette: „Mi hiszünk Hagyó Miklós igazában.”

Ami azért, lássuk be, mégiscsak túlzás. Az ártatlanság vélelme persze mindenkit mindaddig megillet, amíg jogerős bírói ítélet el nem marasztalja, tehát az MSZP – miként senki más – sem tekintheti Hagyót bűnösnek. De ettől még nem hordozhatja magával a nyilvánosság előtt immár hónapok óta zajló BKV-botrány politikai terhét. Márpedig ez a korrupciós krimi éppenséggel a mind jobban belebonyolódott Hagyó személyén keresztül köthető az MSZP-hez – és ameddig ezt a szálat a párt a maga részéről határozottan el nem vágja, a közvélemény azt fogja feltételezni, hogy fél a netán eljárás alá vonható egykori „erős emberének” birtokában lévő kényes információktól, esetleg másokat is terhelő vallomásától.

Bármiként legyen is, ha már Hagyó alighanem túlságosan is rapid pártkarrierje jó ideig nem vetett fel aggályokat, legalább a végjátékban működnie kellene az MSZP immunrendszerének. Mert minél később választják le magukról a személyi ballasztot, annál többet veszít kampányában a párt. A potenciális baloldali választók otthon maradnak, ha azt látják, hogy az MSZP nem mer egyértelműen és következetesen szembenézni a BKV-nál történtekkel – mégpedig bármi áron. Mert számára már semmi nem lehet kártékonyabb, mint a szorongó mismásolás látszata.

Elég baj, hogy az adott helyzetben a jobboldal már úgy használhatja fel a korrupciós ügyeket, illetve a tisztázásukra és a felelősök megbüntetésére tett fogadkozásait, mint a radikálisokkal köthető programszövetség alapját. Tarlós István a Fidesz VIII. kerületi kampányrendezvényén már azt fejtegette, hogy a Jobbik és a Fidesz egyetért az „elszámoltatás” szükségességében, és persze egy sor más kérdésben is, a nemzeti vagyon védelmétől a cigányság problémáinak kezeléséig. Megnyugtatta a radikálisokat: ha mindebben segíteni fognak, és valóban tesznek a nemzetért és a fővárosért, akkor „köszönjük nekik, és ezért mi cserébe biztosan nem fogunk olyan jelzőket is rájuk aggatni, amely jelzőkre talán rá sem szolgáltak, ha a programjukat nézzük”. És áperte kijelentette, hogy „a radikális párt, illetve a mi esetünkben a különbség a módszerekben rejlik, semmi egyébben”.

Később, amikor a Népszabadság megkérdezte tőle, szavai utalhatnak-e a két párt között formálódó bármilyen jellegű együttműködésre, a Fidesz fővárosi frakcióvezetője így fogalmazott: „Aki egyszerű, pragmatikus megjegyzésekből messzemenő következtetéseket von le, az vagy ütődött, vagy mérhetetlenül rosszindulatú.”

Vonjuk bár magunkra Tarlós úr ítéletét, emlékeztetnünk kell arra, hogy mi történt annak idején, amikor a jobboldal a szélsőjobbal – úgymond – korrupt politikai ellenfelei ellen és a „nemzet védelmében” próbált fraternizálni, természetesen szigorúan pragmatikus alapon. A csupán módszertani közeledés csakhamar a konzervatív politikai elit felszámolásához, az ideológiai és gyakorlati fasizálódáshoz vezetett – s ez a történelmi tragédia a legkevésbé sem rosszindulatú ütődöttek kitalációja.

Sajnos nem feltételezhető, hogy Tarlós István csak lemaradt egy brosúrával, és nyilatkozata idején még nem tudta: pártja már keményen szembefordult a Jobbikkal. Ilyen tévedések a jobboldali kommunikációban nincsenek; Tarlós szövegei a taktikai szereposztásból fakadnak. A Fidesz nem mondott le a szélsőségesek szavazatairól, a kétfrontos harc nála azt jelenti, hogy a főerőket azért a baloldal ellen veti be. Ezért a rövidlátó politikáért a parlamentben nagy árat fog fizetni. Udvarolhat most Tarlós a radikálisoknak untig, Vona Gábor kampánybeszédei jóval túlléptek bármiféle közös platformon: a Jobbik immár ellensége a Fidesznek, és maholnap el akarja takarítani az útjából. Ide jutott az „egy a tábor, egy a zászló” stratégiája.

De nem tagadható a szocialisták felelőssége sem azért, hogy a „reformkorszak” végeztével nekik viszont egyáltalán nem volt stratégiájuk. A koncepciótlan sodródás törvényszerűen vezetett egyebek között a Hagyó-féle „egyéni stratégiák” elburjánzásához – hogy kissé eufemisztikusan fogalmazzunk. Ennek lényegi társadalmi megítélésén a választásokig már nem lehet változtatni; mégis, ha a hátralévő időben a párt „belső elhárítása” nem működik könyörtelenül, vagyis a nyilvánosság számára meggyőzően, akkor a majdani választási eredmények tükrében édes mindegy lesz, mi történik az MSZP-ben.

A baloldal pedig kezdheti a nulláról.