Ónody-Molnár Dóra: Az ólomkatona

Ha valamit megtanultunk a NER kilenc éve alatt, az az, hogy amit a miniszterelnök akar, azt elveszi. Ebből a szempontból a fülek és farkak behúzása, az óvatos hátrálás a másik fél részéről még egyszer sem hozott eredményt. Bár az éppen aktuálisan megtámadottak közül sokan gondolták azt, hogy ha csendben maradnak, ha megpróbálnak alkalmazkodni, ha nem próbálják az agresszort felbőszíteni, akkor megúszhatják a teljes kisemmizést, és legalább a javaik vagy a jogaik egy részét megtarthatják. Lényegében ellenállás nélkül fosztotta ki a kormány a több millió magánnyugdíj-tulajdonost és a sok tízezer trafiktulajdonost. A pedagógusok nem kényszerítették elhúzódó harcra, amikor a tanszabadságot vette el. Vagy amikor a tankönyvpiacot államosította. A bankvezetők is feltett kézzel fogadták el a különadók bevezetését, majd évről évre a „rendkívüli állapot” meghosszabbítását. Nem megyünk végig az összes olyan társadalmi csoporton, szakmán, településen, amelytől az elmúlt években elvettek valamit, mert akkor a 168 Óra következő harmincéves kiadványában egyedül ez a cikk szerepelne.

Csak a rektorokat említjük meg külön, akik szó nélkül tűrték, hogy a kormány teljesen felszámolja az egyetemi autonómiát. A felsőoktatási vezetők, néhány személytől eltekintve, nem küzdöttek foggal és körömmel a hallgatói helyekért, nem utasították el élesen a nyakukba ültetett, kancellárnak nevezett politikai komisszárokat. Feltehetően a kormány arra számított, hogy hasonló ellenállással fog találkozni a Magyar Tudományos Akadémia ellen indított villámháborújában is. Hiszen onnan nézve a tudósok ugyanolyan szereplők a terepasztalon, mint az előbb felsoroltak. Nincs semmi különbség abban, ahogy a hatalom hozzájuk viszonyul. A forgatókönyv ugyanaz, a miniszterelnök kinézett magának valamit, ezért elveszi. Vagy nem tetszik neki valami, ezért felszámolja. Tudományos műhely vagy Népszabadság, mindegy.

Az ólomkatona azonban váratlanul visszalőtt. Persze fel lehet tenni a kérdést, hogy mire megy vele. Tiltakozhatnak az akadémikusok, amennyire csak akarnak, jön a törvény, amint a végrehajtó miniszter már beígérte. A kétharmad pallosa lesújt, a kutatóintézeteket pedig elveszik. Ekkor sokan azt kérdezik majd az MTA vezetőitől, hogy „na, megérte?”. Egy simulékonyabb magatartással nem lehetett volna legalább részben megmenti az intézeteket? És milyen részeredményt értek el a simulékonyabb magatartással a pedagógusok, a trafiktulajdonosok, a rektorok, az egészségügyi intézmények vezetői? Mit tudtak megőrizni maguknak a magánnyugdíj-tulajdonosok? Az utolsó fillérig elvettek tőlük mindent.

Igen, lehet, hogy az MTA is így jár az összes küzdelme ellenére. De Lovász László és a mögötte álló testület megőrizte ennek a nemzeti intézménynek a méltóságát, amin nem változtat, ha végül erőből őket is lerendezi a miniszterelnök. Nem fog a NER örökké tartani. Az újrakezdés után pedig lesz jelentősége annak, hogy az Akadémia kiállt azért az ügyért, amiért megalapították. A tudomány autonómiája, a felvilágosodás, a szabadság olyan eszmék, amelyek akkor is érvényesek, ha a védelmezőiket esetleg legyőzik a csatatéren. Ezek az eszmények akkor vesznek el, ha nincs senki, aki megvédje őket.