Miklós Gábor: Kik azok az oroszbarátok?
Megkapó táblát emelt a magasba valaki a minap az Andrássy úton tartott tüntetésen. Ha jól emlékszem Puskin, Tolsztoj, talán Bulgakov neve állt a házilag készített táblán. Érthető. Az illető nem az „oroszok” ellen tüntetett, hanem az orosz politika, szűkebben a Putyin orosz elnök és világa által képviselt önkényuralmi vonal ellen ment az orosz nagykövetség közelébe tiltakozni. Én is ilyen táblát vinnék. Lehetnének rajta színészek, rendezők, zeneszerzők, tudósok. És régi tanáraim, barátaim neve, akikkel együtt tanultam, akik tanítottak. Azt hiszem, továbbra is kevés adat van arról, milyen a magyar társadalom valódi viszonya az orosz néphez. Egyébként kihalóban vannak azok, akiknek valódi, összetett tapasztalataik vannak első kézből. És ha valakiről ez kiderül, azonnal gyanússá is nyilvánítja a lakájmédia.
Oroszellenes, oroszbarát – értelmetlen fogalmak. A barátság-ellenségesség kettősségének nincs köze e nagy nép kultúrájához, konyhájához, szokásaihoz, katonáinak sokak által megélt brutalitásához, mindenhez, ami érzelmeket vált ki vagy gyűlöleteket őriz. Egyébként is ez történelem, ideje elszakítani a jelentől. Oroszország ma közepes méretű hatalom, igen nagy hadászati és hagyományos haderő birtokában. A Szovjetunió szétesésével elveszett szuperhatalmi státusa, és jelentős területeket is vesztett. Legalábbis vezetői úgy vélik, történelmi igazságtalanság, hogy korábbi csatlósai többé nem csatlósok, hogy a köztársaságok függetlenné lettek, s néhányan a riválisnak vélt NATO és EU tagjai, vagy oda tartanak, mint Ukrajna, Grúzia. Oroszország társadalmának jó része egyetért politikusaival abban, hogy a birodalom jobb volt, mint a jelenlegi állapot, s Ukrajnának, Moldovának vagy éppen Grúziának semmi oka, hogy a Nyugat felé csámborogjon. Az orosz társadalomban sokan vannak, akiknek megfelel a putyini uralom. Ennyi demokrácia nekik elég, ha őket békén hagyják. Végül is emlékeznek a szovjet időkre, s a mai világ biztosan szabadabb, még bőségesebb is annál. Az, hogy a rendszer miként bánik a kisebbségeivel, hogy korlátozza a véleménynyilvánítást, sajtószabadságot, keveseknek okoz gondot.
Fotó: Merész Márton
Oroszországban tehát rend van, ahogy rend van a tekintélyuralmi államokban. Van parlamenti választás, elnökválasztás. Hasonló ceremóniákat tartottak a szovjet időben is. És akkor is vigyáztak rá, ki számolja a szavazatokat, hogy ne legyenek külső bekiabáló civilek, hogy ne legyenek független testületek, személyiségek, akik ellenőriznék a hatalmat. Ezt az állapotot imádnák az „oroszbarátnak” minősített autokraták szerte a világban: Orbán, Zeman és Le Pen. Jarosław Kaczyński is szeretné, ha nem utálna zsigerből mindent, ami orosz. Nehéz összehozni a nacionalistákat.
Oroszország jelenlegi berendezkedése az erőszakszervezetek, a katonai elit hatalmára épülő félkapitalizmus, formális parlamentarizmussal. Ideológiája a nagyorosz állami nacionalizmus némi ortodoxiával és szovjet, sztálinista nosztalgiával fűszerezve. Az oligarchák képesek működtetni a gazdaságot, de nem képesek versenyre kelni a Nyugattal, Kínával, Indiával. Hiába tudományos nagyhatalom Oroszország, az óriási kapacitás nem válik gazdasági erővé. Oroszországból továbbra is elvándorolnak az emberek, különösen a tehetségek. Ami valamennyire versenyképes, az az államilag ellenőrzött nyersanyag-kitermelés és hadiipar. Az atomenergia-ipar az utóbbi része.
Az orosz imperializmusnak láthatóan két fő célja van: fokozatosan visszaszerezni az elveszített területeket s határai közelében pufferzónát létesíteni. Ezt néha katonai eszközökkel próbálják elérni, mint a Krímben, Kelet-Ukrajnában, Dél-Oszétiában, máskor rafináltabb módszerekkel. Eközben arra törekszenek, hogy a távolabbi szövetségeseknél is megőrizzék a státus quót. Ezt példázza a szíriai aktivitás. A hatalmi célok és a zsarnokság önmegőrző törekvése együtt járnak. Oroszország elitje számára biztonsági kockázat minden demokratikus állam, minden leváltható, lecserélhető, bírálható rendszer. Ukrajna sikere, fennmaradása, demokratikus működése ezért lenne elviselhetetlen Putyinnak. Az orosz rendszer törekvése, hogy nemcsak az eddig „közeli külföldnek” nevezett elszakadt provinciákban, de a pufferállamokban is kövessék az általa preferált politikai modellt. Ebben éltanuló Orbán Viktor és más regionális populista politikusok. A civil szervezetek, a független szellemi műhelyek elleni támadás része ennek. A fékek és ellensúlyok leépítése a következő. A rendszerváltással létrejött demokratikus berendezkedés és jogrendszer helyettesítése nacionalista nem jogállamokkal, ez lenne az ideális állapot Putyin nézőpontjából. És persze szeretné modelljét kiterjeszteni Nyugat-Európába is. Ezért szurkolt a Brexitnek és minden szélsőjobboldali erőnek. Ezért pénzelte Marine Le Pent, segítette hekkereivel. Erre utal, miféle pártokat, politikusokat támogatnak Oroszországból: pénzzel, lopakodó hibridháborúval, hekkercsínyekkel, az orosz propagandagépezet bevetésével.
Bizonyos, hogy Angela Merkel német kancellár ezekről az ügyekről is tárgyalt a minap Szocsiban Vlagyimir Putyinnal. Ám van nekik más közös ügyük is. Már elkezdődött a Balti-tengeren a Nord Stream II. gázvezeték építése. Sokáig próbálták skandináv, balti államok és a lengyelek akadályozni az építést. Nem jártak sikerrel, az EU-ban erősebbek voltak a Gazprom nyugati partnerei, illetve a nyugat-európai államok, mindenekelőtt Németország, amely elfogadta: csak így lesz stabil a földgázellátása. Ha megindul a gáz ezen a vezetéken, akkor az oroszok elzárhatják az Ukrajnán, Fehéroroszországon, Lengyelországon, Szlovákián keresztül vezető szénhidrogén-áramlást. Putyin feltehetően tisztázta Orbánnal, talán Ficóval is, hogy ők továbbra is megkapják majd Németországon keresztül a leszerződött gázmennyiséget. Ukrajna, Fehéroroszország és Moldova függősége viszont totális lesz. Ukrajna egy-két évig kitarthat, de aztán összeroppan. A háborúskodás súlya, a gazdaság nehézségei, a gázhiány és az orosz propaganda óriási hatása majd biztosítja, hogy olyan elnököt, parlamentet válasszanak, amely lezárja az ukránok demokratikus nyugati kalandját. Alekszandr Lukasenko sem fog többé valódi függetlenséggel kacérkodni, ha az oroszok gazdaságilag még erősebb présbe helyezik, s esetleg a gázt megvonják tőle. A birodalom újjáépítése ezzel már meg is kezdődött. Elgondolkoztató, hogy vajon Merkel és más nyugati politikusok felkészültek-e erre a fordulatra.
Az energiapiacon tőlük függő s eközben egymással konfliktusban lévő „nemzetállamok Európája” az a modell, amit az oroszok nyomnak. Ezt valósítja meg Orbán a gázfüggéssel, Paks II.-vel. Ez tetszik Erdogannak és hasonszőrű elvbarátaiknak. Ezért utálja Putyin is, Orbán is a politikai korrektség rendszerét, ezért ellenfele a „civil”, ezért utasítja el a hatalmat a jogállam szempontjából ellenőrző bírói hatalmat. Az ellenségek közé bekerülhet a feminista és a környezetvédő is, a vallási kisebbség is. Ezek nem többségi álláspontot jelenítenek meg. Lágerbe még nem zárják őket, de a megbélyegzés megtörténik. Erre a szellemre buknak az alternatív tények hívei szerte a világban.
Oroszország a valódi képességeit jócskán meghaladó mértékben van jelen az európai közéletben, politikában és közbeszédben a csatlósai révén. Ennek felismerése pedig nem oroszellenesség.
