Lánczi Tamás: Pillanatnyilag jó ötletnek tűnt…

Az előválasztási csodafegyver egyre inkább a baloldal ellen fordul. Az elmúlt másfél hét egyszerre idézi fel a 2009-es miniszterelnöki casting legkínosabb pillanatait és szembesíti a baloldalt azzal, hogy továbbra sem sikerült kimászni a Gyurcsány-csapdából. Ahelyett, hogy az előválasztás lezárta volna a hatalmi és pozícióharcokat, újabb töréseket és nyílt sebeket ejtett a baloldalon.

Az előválasztás kitalálói és lelkes propagálói, elsősorban Horn Gábor és az általa az SZDSZ romjai alól kimentett pártintézet, a Republicon munkatársai valószínűleg nem is sejtették, mekkora károkat okoznak majd az ellenzéknek. Nézzük a gyors mérleget: fél évvel a választás előtt három fontos ellenzéki politikus karrierjét sikerült porrá zúzni. Akárhogyan, akárhonnan nézzük az összellenzéki rohamcsapat veszteséglistája kiadna már egy komolyabb lepkegyűjteményt is. Pedig ezek még csak egymásra lőttek, ráadásul: vaktölténnyel. Fekete-Győr Andrást lemondatta a pártja, Jakab Péter örülhet, ha megőrizheti pártelnöki székét, Karácsony Gergely bukása pedig olyan látványos volt, hogy azzal hosszú időre, ha nem örökre kiírta magát a komolyan vehető politikusok sorából. Az elmúlt két évben üvegházban nevelt, dédelgetett, széltől óvott és a hazai és külföldi baloldali sajtó rajongásától övezett főpolgármester nem egyszerűen elbukott, hanem látványosan cserben hagyta támogatóit és nevetségessé tette azokat a széplelkű baloldali értelmiségieket, akik Karácsony akaratgyengeségben és puhaságában valamiféle antiorbáni erényt véltek felfedezni. Ha valaki mindezt elintézné egy vállrándítással, mondván ez vállalható járulékos veszteség, annak fogalma sincs milyen erőforrásokat, mennyi belefektetett munkát és pénzt jelent felépíteni egy országosan ismert politikust. A károk persze ennél is súlyosabbak. A három napra lefagyó online szavazási rendszer, a szavazatvásárlások, az ellenzék egymás ellen folytatott, olykor igen sikeres karaktergyilkosságai ízelítőt adtak az ellenzéki szavazóknak, mire is számíthatnak egy esetleges baloldali kormányzás esetén. A jobboldali szavazók pedig emlékeztető oltást kaptak, hogy bármiféle érték- vagy ízlésbeli vitájuk is van a Fidesszel, nagyon is jól teszik, ha Orbánra szavaznak.

A bekövetkező előválasztási tragédia persze látható volt, még ha nem is minden egyes részletében.

Az előválasztás kiötlői egy sor nyilvánvaló tényt figyelmen kívül hagytak. Először is azt az ordító ellentmondást, hogy a pártok keménymagjai által az előválasztáson kiválasztott jelölt korántsem biztos, hogy alkalmas az összes ellenzéki szavazó megszólítására. Azt a tényt is ignorálták, hogy Magyarország egy parlamentáris rendszer, vagyis az emberek pártokra szavaznak és nem közvetlenül miniszterelnökre. Apróságnak tűnik, de valójában nem az. A mindenkori miniszterelnök posztja és a kormányzás stabilitása ugyanis azon múlik, hogy bírja-e az illető a parlament legerősebb pártjának támogatását. Azzal sem számoltak, hogy egy előválasztás óhatatlanul is elmérgesedő és kezelhetetlen veszekedéssé fog fajulni, ha azt nem egy párt, hanem rögtön öt párt igyekszik a saját szájíze szerint celebrálni. Ugyanis: a demokrácia minden körülmények között verseny és versengés. Egy olyan túlélőjáték, amelynek tisztán politikai értelemben a siker az egyetlen ökölszabálya. A hatalomért több mint egy évtizede korgó gyomorral ácsingozó pártszolgálatosok, szélhámosok és titkosszolgálati kalandorok nem fogják betartani az “egy igaz ügy” íratlan törvényeit akkor, ha csak egy pillanatra is, de úgy tűnik, hogy ők egyedül, egymagukban fogják csillapítani az éhségüket, ők egyedül fogják eldönteni, hogy ki lakhat még jól. Előbb még egymást rendezik le. Mert igen: az ellenzék posztapokaliptikus, Mad Max-világában az éhség az úr. A választókerületi jelöltállítás esetében pedig figyelmen kívül hagyták, hogy a pártok szervezettsége között óriási különbség van, ami egyértelműen azt a DK-t hozza előnybe, amely pártot viszont a választók 80%-a mereven elutasít. Végül nem elhanyagolható szempont az sem, hogy az ellenzéki szavazók legalább annyira akarják leváltani az ellenzéket, mint a Fideszt.

Mindezt egyvalaki látta át előre a baloldalon: Gyurcsány Ferenc. Pontosan tudta, hogy a 2018 óta az ellenzéki pártok közül egyedül ő rendelkezik működő országos lefedettségű pártszervezettel és médiával, pénzforrásai pedig messze felülmúlják a rivális vetélytársakét, ezért bármi is lesz az eredmény, annak csak ő lehet az egyedüli győztese. Számára csak jobb és még jobb forgatókönyvek léteznek. Valódi célját elérte: ellenfelei egymást darálták le, miközben pártja megszerezte az indulási jogot a baloldal számára leginkább nyerhető választókerületek közel felében. A listás helyek elosztásánál pedig már nem kell számolni az izgága Jakab Péterrel, sem a Karácsony bukásával elárvult MSZP-LMP-P szövetség követeléseivel, sem a pártnélküli Márki-Zay Péterrel, sem pedig az országosan 3,5% szavazati arányt elért Momentum elnökével. Elérkezett az idő, hogy a kígyó lenyelje az egeret. Mármint az összeset.