Lakner Zoltán: Kispályások
Tévedés volt, amire legalábbis esélyt láttam nyolc évvel ezelőtt, hogy a politikai összeomlás olyan kényszert teremt az ellenzéki oldalon, ami háttérbe szorítja a pusztító kontraszelekciót. A túlélés vágya szülte racionalitásból a színen maradó politikai szereplők oly módon alakítják belső kiválasztási mechanizmusaikat, gondoltam én, hogy mindegyre a legjobbak kerüljenek az élre, mivel egyszerűen nincs más reményük.
Csakhogy a túlélési vágy egy fordított logikát tett uralkodóvá, amely szerint az ellenzék számára rendelkezésre álló, egyre szűkülő közéleti térben kíméletlenül el kell foglalni a még elérhető pozíciókat. Ki kell építeni a klienshálózatot, a saját párton belül függő viszonyokat kell teremteni, kézivezérelhető pártblogokra van szükség. Mindezt a kormányoldal kaján cinizmussal nyújtott, helyenként alig titkolt segítségével is ki lehet alakítani, amennyiben ez az ára a többieken való felülkerekedésnek. Az élő és viruló machinátorok kíméletlenül letörik az önállósodási és kitörési kísérleteket, amihez gyakran az amúgy jobb érzésű politikustársak hallgatólagos támogatását is megkapják. Mindenki retteg ugyanis attól, hogy egy túlságos megrázkódtatás összeroppantja az ellenzéki intézményeket és egzisztenciákat. Akkor inkább nem is akarnak túl sokat elérni, maradnak a kis pályán.
Ebben a megközelítésben az ellenzéki erőcsoportok, néhány egyéni országgyűlési választókerületet és önkormányzatot leszámítva abban versengenek, hogyan tudnák egymás rovására növelni a befolyásukat. A tét számukra az, miként tudnák arról meggyőzni a választópolgárt, hogy csakis az egyik párt és politikus az összefogás, az együttműködés hajtóereje, vagy, a másik oldalról, melyikük lehet a posztszocialista roncsderbi helyébe lépő új erő. A választási küzdelem ebben az értelmezési keretben arra irányul, hogy az egyik ellenzéki blokkocska a másik elé kerüljön. Jó esetben azért, hogy majd egy távoli jövőben, amikor a Fidesz netán valamiképp meggyengül, kedvezőbb startpozícióból induljon neki a valódi versengésnek. Rosszabb esetben viszont csak azért, hogy kipárnázza a helyét a Nemzeti Együttműködés Rendszerén belül, imitált ellenzékként.
Ha innen nézzük, Puzsér Róbert főpolgármesteri bejelentkezését akár e hamis ellenzéki játszma leleplezéseként is értékelhetnénk. A kívülről jött, médiatapasztalattal és sok politikusénál nagyobb ismertséggel rendelkező Puzsér indulási ambíciója eleve a hivatalos ellenzék gyengesége miatt bizonyulhat annyira érdekesnek, amennyire most még az. Sétáló Budapest nevű úgynevezett programja az ellenzéki politika tartalmi ürességének kifigurázásaként értelmezhető.
Puzsér nem nevezi meg csapata tagjait, támogatóit, nevében a Sétáló Budapest 2019 csoport (?), stáb (?) adott ki közleményt arról a hétvégén, hogy az MSZP és környéke által emlegetett előválasztás valójában azt jelentené, Habony Árpád választja ki Tarlós ellenfelét. Az a politikai közösség, amely három kétharmadhoz segítette a Fideszt, nem alkalmas Budapest vezetésére, mondják Puzsérék (?). Jegyezzük meg, ez annak a jelöltnek az álláspontja, akinek a kampánya azzal a kijelentéssel indult, hogy „Tarlós István jó eséllyel 2019-ben is győzni fog”.
Mi más akkor a kibontakozó verseny célja, mint a második hely, vagyis az exközöslistás pártok leváltása „az” ellenzék szerepéből a fővárosban? Viszonylag könnyű kimatekozni, hogy ez mely pártoknak áll érdekében, és közülük kinek van módja egy ilyen politikai akciót tevőlegesen is támogatni.
Ettől még azonban igaz, hogy Puzsér egy tényleges hiányra reagál, arra, hogy a Budapesten viszonylag erős demokratikus ellenzék vagy baloldal vagy baloldali-liberális oldal vagy Orbán-ellenes oldal – a probléma része, hogy annak sem sikerül eldőlnie, mi is ez – képtelen felszámolni megosztottságát, jövőről szóló politikai tartalommal megtölteni az Orbán-kritikát, és előállítani olyan vezető személyiségeket, akik tudnak és akarnak is vezetni.
Amikor Karácsony Gergely az előválasztást szabja saját főpolgármesteri indulásának feltételeként, akkor nem világos, kikhez szól. Hiszen annak a politikai közösségnek, amelynek szerinte előválasztást kellene rendeznie, ő az egyik vezetője, minapi miniszterelnök-jelöltje. Karácsony egyike azon szereplőknek, akiknek tenniük kellene az előválasztásért, ha ebben látják a megoldást.
Másfelől, tartok tőle, az előválasztás sokadik belengetése azt jelzi, továbbra sincs válasz arra, milyen és mire alapuló szövetségi stratégia mentén működnének együtt a magukat érintve érző pártok, ha már folyton az összefogásról beszélnek. Folyik viszont a pozíciókeresgélés, egymás kitaktikázgatása, amit, s ez sem egyértelmű, megzavar vagy pont hogy kívülről segít Puzsér felbukkanása.
Az előválasztási elképzelések komolyságáról sokat elmond, hogy az évek óta színen lévő koncepció gyengeségeivel kapcsolatban nem születtek megnyugtató válaszok. Amire Puzsérék a habonyozással utaltak, hogy nyílt előválasztás esetén a Kubatov-lista mozgósításával torzítható az eredmény, arra az előválasztás híveinek ma sincs más válaszuk, mint az, hogy majd alá kell írni egy értéknyilatkozatot, ami bizonyára úgy hat a fideszes trollokra, mint a fokhagyma a vámpírokra, meg hogy különben sem lesz olyan nagy a torzítás, szóval ez nem is számít. Éppen ezért, amikor az MSZP üzen Puzsérnak, hogy tessék az előválasztáson megméretődni, ha annyira nagyra van az ambíciójával, akkor ezt az odamondást nem támasztja alá semmi, hiszen nem is létezik konszenzusos és kivitelezhető előválasztási koncepció.
A választásig hátralévő egy év persze hosszú idő. Ennyi idő alatt tisztulhat a kép. Sajnos azonban az eddigi tapasztalatok azt mutatják, tisztelet a kivételnek, egy év elsősorban arra elegendő, hogy az ellenzéki csoportok alaposan ledarálják egymást. Az egyetlen haszna ennek az lehet, ha közben kiderül, valójában ki kivel van, párthatárokon belül és azokat átlépve.
Más kérdés, hogy lehetne győzelemre is játszani.
