Kiss Judit Ágnes: Mi lesz veled, iskola?
Forró őszt ígértek a protestáló pedagógusok júniusban. Azóta lehűlt az idő, hideg, nyirkos a levegő, apró szemű eső esik. (Aztán tél lesz, és csend és hó és halál.) Még így is lépten-nyomon azt kérdezik tőlem, miért hőzöngenek a tanárok, mikor pedig… és jönnek a propagandagépezet hangzatos szövegei. Ha csak a rádiót hallgatnám, én is elhinném őket. Csak sajnos kénytelen vagyok a többi érzékszervemet is használni. A bőrömet például, amin érzem a változásokat. Mások azzal jönnek, miért nem „a Gyurcsány” idejében háborogtak ezek, mikor pedig… és jönnek a valóban felháborító elvonások, óraszámemelések és elbocsátások. Én is megkérdezem magamtól, miért most született meg az ellenállás. És csak azt tudom válaszolni, nem lehetett előre tudni, mi lesz az utolsó csepp a pohárban. „Te tényleg tanítani akarsz, vagy meg is akarsz élni valamiből?” – kérdezte végzős gimnazista koromban egy előrelátó osztálytársam. „Tanítani akarok!” – vágtam rá minden hivatástudatommal és önérzetemmel. Gondolom, sok kollégámmal együtt. Akik aztán mind azt tapasztalták, hogy a hivatás ára a mellékállás.
Senkit nem ismerek, aki csak a tanári fizetéséből élt volna meg. Az egyiknek jól kereső férje volt, aki finanszírozta felesége költséges hobbiját, hogy a közoktatásban dolgozik. Volt, aki titkárnői munkát vállalt hétvégén, volt, aki MLM-rendszert épített, a nyelvtanár magánórákat adott, egy másik kolléga kungfu-edzéseket tartott, volt köztünk rendezvényszervező, zenekari zenész, egyetemi óraadó, szakfordító, gépíró, statiszta, versenytáncos és ipari alpinista. Jó tanárok mind. Tanáraim régen és kollégáim most. Akiket érdekelt a szakma, érdekelt a gyerek. Megtartottuk az óráinkat, és mentünk, ki-ki a másodállásába. Éjszaka javítottuk a dolgozatokat. Vagy hazafelé a metrón. Bűvészkedtünk a percekkel meg a fillérekkel. Minden kormány elvett tőlünk valamit: egy plusz havi keresetet, egy étkezési hozzájárulást, nem akarom én elvitatni az elmúlt nyolc meg tizennyolc év nagy eredményeit. Ez a mostani csak folytatta, hozzátéve egy kis ideológiát a megbecsült hivatásról, meg egy kis pirongatást, hogy ej-ej, a lusta tanárok ezentúl üljenek benn az iskolában délután négyig, különben ki tudja, mire fordítanák a szabadidejüket.
Lehet, hogy mindenkinek más viszi ki a biztosítékot. Nekem ez. Ha ennyire nem bízik bennem a hatalmon lévő (miért is nem szolgálatban lévő?) kormány, akkor miért és mire kellek neki? Az össztársadalmi lenézéshez állami lenézés is társult. A minősítési rendszer a maga kategóriáival egyre jobban megfojtja a kreatív pedagógust és előnyhöz juttatja a középszerűt. Akinek mindegy, kiknek mit és hogyan tanít. A jó tanár menekül. Leginkább a fiatal. Ha nő, talán szülni. Ha férfi, és családfenntartóvá válik, bárhova, ahol megfizetik. Mert egy jó tanár valójában megfizethetetlen. Számtalan kvalitása van, amit másutt busásan honorálnak. Egy jó tanár egyszerre animátor, coach, tréner, előadóművész, mellette akár tudós vagy alkotó. Ezek közül nem eggyel jobban kereshetne. Sokan, ha megtehetik, meg is teszik, elhagyják a pályát. Maradnak a végsőkig elhivatottak, a szerencsétlenek meg a rosszak. Ez utóbbiak elkeserítően sokan.
A rossz tanár csinovnyik, aki lehet, hogy hibátlanul adminisztrál, de nem gondolkozik önállóan, nemhogy még az önálló gondolkodást tanítani volna képes. Egyszerűbb volna helyette beszédszintetizátort alkalmazni, beletáplálni a tanmenetet, azt ledarálná 45 perces beosztásokban. És biztosan nem menne tüntetni. A jó tanár meghallgat, bátorít, lelkesít, megnevettet. Időt szán a diákra is, önmagára is. Ha megteheti. Ha marad hozzá energiája. A rossz tanárnak mindig marad, nem pazarolja. Pláne nem tanórán kívül, pláne nem a tananyagtól függetlenül. A jó tanár érzi, hogy fojtogatják. Hogy egyre kevésbé tud jó tanár lenni. Már nincs miből adnia. Lehet, hogy kimegy tüntetni egyszer-kétszer-háromszor, aztán feladja. Mint a fuldokló a vízben kapálózást. Feladja a jótanárságot. A rossz tanár vele tart a tüntetésre egyszer-kétszer-háromszor, aztán visszakényelmesedik a rozoga székébe a tanári szobában, megy a könnyebb ellenállás irányába. Az eredmény ugyanaz. A feladás, az elhallgatás, a beletörődés.
Úgy látom, mi, pedagógusok egyedül nem jutunk semmire. Szervezetlenek vagyunk, agyonhajszoltak, bizonytalanok. És nem értem, miért olyan kevés még mindig a mellettünk álló szülő. Mert mindenki megválogatja a bébiszittert, akit fizet. Nem mindegy, milyen emberrel tölt időt a gyereke, és inkább áldoz rá többet, hogy megkapja a jobbat. Miért mindegy akkor, hogy kik és milyenek a közoktatásban dolgozók? Mert az állam fizeti őket? De hát az adózók pénzéből! A szülőkéből! Nekem nem mindegy, ki van a gyerekemmel, míg én dolgozom. Hogy elhivatott-e, kiteljesedett-e abban, amit csinál, hogy derűs és megelégedett-e. Vagy frusztrált, boldogtalan, aki akkor is az ezer gondján töri a fejét, mikor a gyerekemmel kéne törődnie. Most sem, amikor a gyerekem még nincs az oktatási rendszerben. Később sem lesz az.
Nekem nem mindegy, milyen iskolarendszerben tanul majd a gyerekem. Ott, ahol tönkremegy a szeme, mert sosem nézhet a távolba egy kertben, ahol tönkremegy a gerince, mert napi nyolc órát görnyed egy asztal fölött egy kényelmetlen széken? Ott, ahol csak fegyelmezni tudják, mert harmincadmagával szorong egy teremben, és senkinek nincs rá ideje? Ott, ahol csak adatokat töltenek a fejébe, és vissza kell kérődzenie, amit a tankönyvben olvasott? Ott, ahol félnie kell? Ott, ahol akkor van biztonságban, ha hallgat? Ahogy a tanára is? A szülők sokkal többen vannak, mint a pedagógusok, és legalább kétszer annyian, mint a gyerekek a bölcsődékben, óvodákban, általános és középiskolákban. Ha ugyanazt mondjuk az oktatásról, az talán elég hangos lesz. Ha ők, a szülők a pedagógusok mellé állnak, az már kritikus tömeg, akkor már nem lehet bedarálni a mozgalmat, ami az emberarcú oktatásért küzd. Ahol ember maradhat tanár és diák. Szülők, szülőtársak, segítsetek az iskolán!
