Jolsvai András: Hungarikumitás

Mondanom sem kell, számos olvasói megjegyzés (az egy, az is egy szám, nem?) érkezett múlt heti eszmefuttatásom (az volt bizony, talán nem látszott annak?) kapcsán a szerkesztőségbe. Olvasóim azt kifogásolták, miért nem szóltam egyetlen szót sem a hazai állapotokról. Mondhatnám most azt, kesernyés mosollyal a szám szélén, hogy egyre kevesebb kedvem van a hazai állapotokról szólni, s ez általánosságban igaz is volna, de ebben a konkrét esetben kizárólag a rovat szigorú terjedelmi korlátai szabtak gátat vágyaimnak. Most tehát, engedve a meg-megújuló olvasói ostromoknak, megkésve bár, de törve nem, górcső alá veszem a hazai gyakorlatot is.

Fotó: MTI

Emlékeznek talán (tréfa, nem gondoltam komolyan, van maguknak elég bajuk, nem hiányzik más, mint hogy  még az én múlt heti soraimra is emlékezzenek), legutóbb a futballstadionok elnevezése körüli változásokat elemeztük, levonva belőlük messzemenő társadalomtörténeti következtetéseket. Nos, ami a hazai stadionnevek históriáját illeti, az sok tekintetben paralellizált a nemzetközi trendekkel, de azért megvan a maga unikalitása, vagy mondjuk korszerűbben, hungarikumitása. (Kérem ezt a szót a saját nevem alatt levédeni.) Hajdanában a magyar pályákat éppúgy nem hívták sehogy, miként a külhoniakat: volt, ugye, az Üllői úti oroszlánbarlang meg a Megyeri úti katlan meg a Hungária úti aréna, hogy csak néhány terebély közhelyet említsünk. Aztán egyszer csak a Fáy utcai lelátókról elkezdtek úgy beszélni, mintha az Illovszky Rudi bácsiról volnának elnevezve. A Vasas legendás játékosa és edzője meg zavartan üldögélt a róla elnevezett stadionban, jó egészségnek örvendve. Ez, ugye, szabálytalan: nem a jó egészség, hanem hogy Magyarországon közintézményt vagy közteret vagy bármit élő emberről nevezzenek el. Az első törvényt még a személyi kultusz csillapultán hozták elődeink, hogy kiheverjék a sok Sztálin utat meg Rákosi Műveket (jelzem, megvolt ez pepitában korábban is, volt itt minden a Horthy Miklós úttól – plusz liget – a Hitler térig!), s abban maradtak, hogy élő emberről mostantól semmit, se utcát, se gyárat, se iskolát, se lejtőt el nem lehet nevezni: ezt aztán azzal a rendelettel egészítették ki, hogy legalább öt évnek kell eltelnie a sajnálatos haláleset után, míg efféle egyáltalán felmerülhet. (Így lett aztán, kivárva a sorát, Dobi István út meg Szakasits Árpád út meg a Münnich Feren cucca.) Az öt évet azóta másodfokon enyhítették, de az élők tilalma máig fennmaradt. (Az Orbán tér csak látszólagos egybeesés.) Kivéve, mint látjuk, a futballstadionokat: mert itt egy fecske is nyarat csinált, ha ti így, mi is úgy, gondolták a többi sporttársak, ha van Illovszky stadion, legyen Szusza stadion is meg Hidegkúti meg Albert: a fent nevezett labdarúgó-géniuszok mind-mind megérdemlik, hogy nevüket efféle intézmények viseljék, de a névadás pillanatában még mindannyian az élő legendák közé tartoztak, éppúgy, ahogy a halhatatlan Öcsi bácsi, amikor a Népstadiont a nevére cserélte. Előbb csak úgy fű alatt ment az egész, mintha ez csak afféle becenév volna (Cucu stadion, mondjuk), de aztán az illetékesek szélesre tárták a kapukat, mondván (és ez a legszebb az egészben), a futballstadion az se nem út, se nem intézmény, arra a tiltás nem vonatkozik. Éljen az éljen, ezt tehetnénk hozzá.

Meg még azt, hogy azóta a jó Flóri már elesett, lett belőle edzőközpont, a pályát egy biztosítótársaság vette (helyesen: vásárolta) a nevére, s a többiek alatt is rezeg a léc. Pedig ma már, sajnos, a legszigorúbb törvényi előírásoknak is megfelelnének.