Hogyan hat a háború a választásokra?

Magyarországon ma a háború mellett az elemzőket, a választókat és a politikusokat leginkább az foglalkoztatja, hogy a háborús helyzet hatással lesz-e az országgyűlési választásokra. Tekintsünk el attól a politikatudományi kihívástól, hogy mit is jelent egészen pontosan a „hatás”, egyszerűség kedvéért értsük alatta azt, hogy befolyásolja-e Orbán vagy az ellenzék esélyeit, illetve a preferenciákat.

Az Amerikai Egyesült Államokban, ahol a kül-, nemzet- és biztonságpolitikai kérdéseknek az ország nemzetközi súlyából adódóan kiemelt szerepük van, megszámlálhatatlan kutatás foglalkozik ezek hatásával. Először is el kell vonatkoztatni attól, hogy általában (pl. gazdasági háború szankciókkal, szövetségi bővítéspolitika, stb.) vagy konkrét, katonai háborús helyzetről beszélünk. Az sem mindegy, hogy a nemzetközi konfliktusban az adott ország cselekvő helyzetben van-e, illetve, hogy térségében vagy közvetlen közelében vívják-e a harcokat.

Elizabeth Saunders 2016-ban a Washington Postban megjelent hosszabb elemzése szerint a lakosságnak általánosságban stabil, koherens külpolitikai attitűdjei vannak, de a legtöbb választópolgár kevés konkrét külpolitikai információval bír. Ez igaz lehet számos esetben, az orosz-ukrán háború annyiban eltér ettől, hogy jelen esetben az egész világ erről beszél. Ez persze nem jelent tökéletes informáltságot, azt azonban igen, hogy az országok közvéleményének figyelme a témára összpontosul. Éppen a dolgok komplexitása miatt erősödhet fel egy további jellemző is, mi szerint az emberek kevéssé követik szorosan a fejleményeket, inkább az elithez és a médiához fordulnak információért – főleg a konkrét külpolitikai kérdésekben is. Így az egyes politikai oldalak álláspontja döntő a háborús helyzeten belüli „igazságok” és megítélések szempontjából.

Elizabeth Saunders mindehhez még azt is hozzá teszi, hogy ha a politikai és a gazdasági elit véleménye egy háborús konfliktusról pártvonalak mentén oszlik meg, akkor a pártok megosztottsága a közvéleményben is megjelenik. A választópolgárok nemzetbiztonsági kérdésekben az elit értelmezéseit használták a konfliktusok megértéséhez Iraktól és Vietnámtól a második világháborúig.

Ha azonban az értelmezési keretek egymással szembenállnak, ahogy azt Nathaniel Rakich FiveThirtyEight oldalán írja 2020-ban, a külpolitika hangsúlyos szemponttá léphet elő. Ma Magyarországban abban konszenzus van, hogy Oroszország agresszor, el kell ítélni, és hogy csak NATO-tagállamként vagyunk cselekvő helyzetben. Ezekkel a konszenzus ki is merült.

Ugyanis esetünkben a helyzet némileg bonyolultabb, mint mondjuk egy távolibb ibériai ország esetében. Az Orbán-Putyin politikai-, gazdasági- és diplomáciai viszony egyedülállónak tetszik az uniós országok tekintetében. Miközben Orbánék több mint egy évtizeden át a realista külpolitikai mellett foglaltak állást, magukra nézve ezt kevéssé érvényesítették, sőt, a Nyugattal folyamatosan vitában voltak az uniós értékkötelezettségekkel- és közösséggel. Nem egyszerűen egy olyan kormányfőről beszélünk, aki gazdaságilag a másikra utaltság függvényében alakítja politikáját, hanem egy olyanról is, aki korábban rendszeresen „elfelejtette” nyíltan elítélni Oroszországot, sőt, olyan érzékeny, bizalmi területen köteleződik el feléje, mint a nukleáris energia. Némi „puha nyomásnak” köszönhetően orosz banknak nyit teret, és miközben más uniós tagállamok (szövetségeink) a 2013-as ukrán válság után távolodtak, Magyarország közeledett az oroszok felé. Az, hogy minden szükséges gazdasági – más tagállamokra is különösen az energia területén jellemző – együttműködés szüksége ellenére Orbán elszámolta Putyin valóságát, az nem kérdés. Ő sem, más se erre számított, utóbbiak azonban nem vállaltak kötelezettségeket az oroszok felé, továbbá nem éltek olyan engedményekkel, amelyekre magyar választó azt mondhatja egy háborús helyzet hatására vagy csak az utóbbi miatt, hogy azokból elég volt.

Magyarország nem cselekvő ebben a háborúban – csak mint NATO-tagállam –, ellenben az elmúlt tizenkét év orosz politikájáról lehet az is egy állampolgári vélemény, hogy olyan szövetségi politikába sodorja Magyarországot, amit meg kell, és április 3-án meg lehet is akadályozni. Elizabeth Saunders is azon a véleményen van, hogy a külpolitika valóban befolyásolhat egy szoros választást. Ugyanakkor azt is hozzáteszi, hogy ez nagyon különbözik attól, mintha azt állítanánk, hogy a kül- és biztonságpolitika kulcsfontosságú lehet a legtöbb szavazó számára.

Az biztos, hogy a kampányban új szakasz kezdődött, és Putyin úgy avatkozott be egy uniós tagállam kampányába, ahogyan saját érdekeit nézve talán maga sem szerette volna. A trollhadsereg mellett most fegyverrel indult Európa irányába, és ezt a háborút a magyar határ közelében is vívják. Innentől pedig a magyar választó sem úgy gondolkodhat minderről, mint egy „sima” diplomáciai kézfogásról. Đ