Buják Attila: A pancsoló nagyfiúk
„Ha végre itt a nyár, és meleg az idő, / Az ember strandra jár, mert azért van itt ő, / S míg anyu öltözik, az apu ideges, / Mert olyan lassan készül el, hogy addigra este lesz.” Elnézést, ha a kelleténél hosszabban idézzük egy letűnt kor örökbecsűjét (A pancsoló kislány, előadó: Kovács Eszti, 1960). A maga vidám banalitásában mégiscsak az első slágerszerű képződmény (helyzetdal) volt, amely a kádári Magyarországon a forradalom után megfogant. Akárhogy nézzük, így a normális. Történnek mindenféle dolgok, történelmi léptékben helyrehozhatatlanok, az ember pedig fogja magát, s kiül a medencepartra, ahogy a dalszerző írja, „strandra jár”. Illyés Gyula írt egyszer a Nyugaton az ötvenes években dívó egzisztencializmusról, megemlítve a fiatal francia írótársat, aki egy párizsi lakásban a létezés abszurditásáról, embervoltunk hanyatlásáról értekezett, majd órájára pillantva fölugrott, és az uszodába indult bakfis lányaiért.
A COVID-korszak így ér véget, ha egyáltalán véget ér. Magyarországon mintegy ötszáz áldozatot szedett, mi, akik megúsztuk, most úszni akarunk. Június közepétől kormányengedéllyel „strandra járhatunk”, sőt színházba, moziba is. Sajnos néhányan futballmérkőzésre mennek. Na, nem olyan sokan. Bizonyos felmérések szerint a Vígszínház látogatottsága (1500 fő) magasabb, mint egynémely élvonalbeli magyar klubé. Tulajdonképpen extra teljesítmény, hogy a Mezőkövesd–Honvéd-kupadöntőre az „Új Puskás” stadionba („aréna”, 67 215 férőhely) a sorozat rangjához képest extra mennyiségű, tízezer jegyet adtak el. A sikert a szpíker többször kidomborította. Nem véletlenül ismételte, lévén maga a mérkőzés erősen ingerszegény esemény.
Egy apró részlet váltott ki közfigyelmet. A kupa 130 éve alatt a döntő először ütötte át a világhír PVC falát. A világsajtóban is lecsorgott az a kósza információ (kis színes), hogy Magyarországon nem tartják be a járvány idején kulcskérdésnek tartott, Müller Cecília által is kiszabott „szociális távolságot”. A Honvéd- és a Mezőkövesd-hívek maszk nélkül hullámoztak, összeborulva csókolóztak, köpdösték az orbáni össznépi tápot, a szotyolát és a tökmagot. Habár a szerző mélán elaludt, csak a hármas sípszóra ébredt, el kell ismernie, a hangulat rendkívüli volt. A hatósági norma másfél méteres „ülési táv” lett volna. De ki tud nyugton maradni, ha a veterán Kamber légiós a Zsóry fürdő kapuját másfél méteres fejessel beveszi? Zengett-zúgott a Puskás Aréna, izzottak a reflektorok. És elmondhattuk, végre itt a nyár, a drukker arénába jár.
A járványügyi szabályok lassan, de biztosan omlanak. A kihalt utcán némán osonnak szatyraikkal a riadt nyugdíjasok, a buszsofőrök mögötti tér szalaggal leválasztva, a patika előtt négyen várakoznak. De ha igazi derbiről van szó (Honvéd–Mezőkövesd), az mégiscsak más. A magyar futball nem hungarikum (nyolcvan éve a sajtó annak mondta), de a félhivatalos állami ideológia része. Megejtő gyorsasággal fogant tehát a kormányrendelet, amely a meccsre járás feltételeit szabályozza. Két drukker között mindkét oldalon minimum három szék legyen, pacsizni, puszilkodni a zöld gyepen sem ajánlatos. A döntő szimbólum volt. Az újrakezdés misztériuma. S mivel a Zsóry egyenlítése után a százötven fős matyóföldi publikum egy emberként ugrott talpra, lehet, hogy Tállai András városa lesz az újrafertőződés stratégiai pontja. De ne legyünk ilyen pesszimisták. Az orwelli meghatározás szerint vannak egyenlők és vannak egyenlőbbek. Van egy közigazgatásilag definiálható ország politikai elitje és vannak szállodatulajdonosok. Normális esetben ez két különböző fogalom. Magyarországon valahogy egybecsúszik.
Egyébiránt a nagyvilágban is fogyatkozik a türelem. Horvátországban az egészségügyi zárlat feloldása a turisztikai miniszter reszortja. Nyílik a dalmát part, lobog a zászló, tengert hasít a Mészáros-hajó. Közben a szállodák csöndesen lerohadnak. Budapesten a szobafoglalás aránya 95 százalékkal esett vissza. Ahogy miniszterelnökünk az első sokk után mondta: a turizmusnak kampó. Jellemző módon a tantusz leesése utáni pillanatban ez volt a pancsoló nagyfiú első gondja. És manapság már fel sem hangzik a pancsoló kislány dala. Félő, hogy a szabályok lazulása, az újrakezdési vircsaft tobzódása egy átköltött helyzetdalt idéz. Megint jőnek, kopogtatnak: / „Csendesebben vigadjanak, / Isten áldja meg kendteket , / Szegény anyám vírusos lett.”/ Feleletet egyik sem ad, / Kipökdösik szotyijukat, / Végét vetik a zenének / S hazamennek a legények. /
