Amikor Gyurcsány kilövette a saját szemét

Sokszor elmeséltem már, talán már magam is unom. 2006. október 23-án éppen tudósítottam a Múzeum körúton arról, hogy a rendőrség, miután akkurátusan összegyűjtötte, összeterelte a Kossuth tér visszafoglalására induló kisebb radikális csoportokat a belvárosi kis utcákból egy nagyobba, nem csak azt oszlatta fel egy hirtelen ötlettől vezérelve, hanem a Fidesznek a szomszédos Astoriánál rendezett nagygyűlését is. Eközben begyűjtöttem három gumilövedéket – annak ellenére, hogy a rendőrséget nem fenyegettem, annak munkáját nem akadályoztam, éppen csak fotóztam, inkább magamnak, emlékbe, mert fotós nem vagyok –, majd később egy verést is a Molnár utcában a Szabad sajtó útján emelt barikád szétverése utáni percekben.

A rá következő napokban kaptam hideget-meleget. Az obligát „minek ment oda?” kérdés feltevésétől (erre azért gyorsan válaszolnék: dolgozni) egészen odáig, hogy aki a rendőri túlkapásokról tudósít, az a fasisztákat bátorítja, tehát végső soron maga is az. Másfelől, fideszes-jobbikos, távolabbi rokonaimtól – akikkel egészen addig megelégedtünk a másik létezésének tudomásul vételéről – meg azt, hogy biztos provokálni mentem oda, mert Tilos Rádiós rendes magyar ember nem lehet. Nagyon rövid idő alatt nagyon sok mindent tanultam meg, mind a mindenkori hatalom természetéről, mind a politikai hívők gondolkodásáról, a logika kifordításáról és a kognitív disszonancia redukció csúcsra járatásáról. Leginkább az undort tanultam meg. Azt az undort és kiábrándultságot, amit akkor érez az ember, amikor egyébként nem hülyék egyszer csak zombivá válnak, a nyilvánvalót is letagadják, megmagyarázzák azt a rendőri erőszakot, amely nem válogat erőszakos és békés tüntető, katasztrófaturista, járókelő, munkáját végző újságíró között, kitüntetik azt, aki mindezért felelős, akik átmenet nélkül válnak liberálisból a szólásszabadságot lábbal tipró áldozathibáztatóvá.

Nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de ugyanezt az undort és kiábrándultságot érzem, amikor valaki megmagyarázza a mariupoli szülészet vagy a gyerekeknek menedéket nyújtó színház lebombázását.

Semmi nem lep már meg, mondanám, de akkor szembejön a Fidesz közleménye, amelyben a Marosvásárhely mellett talált, a hírek szerint jellemzően nem a kormánypártra leadott szavazatokat tartalmazó, félig elégett levélszavazatokra reagálnak. Azt olvasom, idézem:

„Nincs két baloldal, egy baloldal van, a Gyurcsány-Bajnai-féle baloldal minden aljasságra képes, 2006-ban tévészékházat gyújtottak fel a hatalom megtartásáért, most szavazólapokat.”

Tessék mondani: hát már teljesen elmentek otthonról? Azt már megszoktam, hogy a 2010 előtt, a baloldali kormányokat a Moszkvához való közeledésért ekéző Fidesz óriási fordulatot vett ebben a kérdésben (ahogy Tibet kérdésében is), ami még kimagyarázható valamiféle – felfogásom szerint téves, értékrendem szerint ungusztiőz – „reálpolitikával”, miszerint üzleti ebédnél sem vonjuk kérdőre reménybeli partnerünket, hogy amúgy miért veri a gyerekeit zsíroskanállal. Azzal is kimagyarázható – bár felmerül, hogy ebben a formában nem inkább beismerés-e, mint kimagyarázás –, hogy a politikus mást mond ellenzékben, mint kormányon.

Hogy mennyire téves volt ez a politika, épp az elmúlt hónap tükrében érdemes megvizsgálni: Az Eu-n belüli nagyobb mozgástérért Magyarország kormánya fizetett már Putyinnak paksi bővítéssel, szar és drága metrókocsik felújítás címen eladott megvásárlásával, nagyon sok mindennel, hogy aztán az a bizonyos mozgástér egyik napról a másikra annyira beszűküljön, hogy a végén Magyarország legyen a büdös gyerek az iskolában.

Azt viszont, hogy a NER saját teremtésmítoszát is saját ellenkezőjére fordítja, gyurcsányabb akar lenni a Gyurcsánynál, a szándékos tükörfordítással szólva: nem láttam jönni.

Tényleg ennyire rosszat mérnek a kormány saját kutatóintézetei, hogy be kell vetni Győzikét, Kis Grófót és a lobotómiás kampányüzeneteket is? Vajon lehet ebből jósolni vasárnapra? 

(Kiemelt kép forrása: Facebook)