A jó fej konzervatív
P. J. O’Rourke (1947–2022)
2022. február 15-én meghalt P. J. O’Rourke amerikai író, újságíró, humorista. Amikor ismertem, az 1990-es években, a The Rolling Stone magazin munkatársa volt, az Amerika-ügyi gonzo istenkirály, Hunter S. Thompson külügyi szekundánsa, konzervatív ellenpontja, libertárius pamfletszerző és szatíraíró, a lehető legszórakoztatóbb (és lényeglátóbb) külpolitikai riporter.
Írtam már róla. Először Hongkongban találkoztunk, a Kínához visszacsatolás másnapján, hallottam, hogy ő is a helyszínről követi az eseményeket, tudtam, hogy van közös barátunk, fel is hívtam Washingtonban az azóta sajnálatosan szintén elhunyt Jim Dentont, a National Forum Foundation vezetőjét, adná meg az elérhetőségét. Jim utánanézett, visszaszólt: Mandarin Oriental – én támogattam annak idején, hogy egy jó gonzo-újságírónak jó szállodában illik laknia, amikor külföldre vetődik. Mikor a Mandarin Oriental recepciósa kapcsolta a szobát, P. J. másnapos volt, viszont megörült, mikor megtudta, hogy én fordítottam Hunter Thompson addigi egyetlen könyvét magyarra, a fehér földönkívüliek nyelvére. Hunter demokrata volt, az 1972-es kampányútról írott könyve óda a republikánus Nixon ellen menetelő George McGovernhez, a hippivilág elnökjelöltjéhez, míg ugye az inkumbens elnökről úgy tartotta – 1974. augusztus 9-i lemondása előtt is –, hogy „he was a crook”, csaló, bűnöző volt. P. J. viszont republikánus és konzervatív, ami innen nézve meglepő, hiszen mi itten el vagyunk szokva attól, hogy egy konzervatívnak humora lehet, és a konzervatív nem a széljobb háziasított szinonimája, náci otthonkában. Történelmi hely volt a találka helyszíne: a hongkongi FCC (Foreign Correspondents Club) viktoriánus falai adták a vietnámi háborúról tudósító tudósítóknak a keretet, amikor kicsinyt odébb fáradtak a helyszínről. 2019–20-ban, a nagy hongkongi tüntetések idején sokszor eszembe jutott P. J., aki találkozásunkkor a Szarvasvadász című film (rendezte Michael Cimino, operatőr Zsigmond Vilmos; 1978) egyik karakteréhez, a Christopher Walken által játszott, az orosz rulettbe beleőrülő Nickhez hasonlította Hongkongot, aki visszamegy Saigonba, a zsarnoki, halálos helyre.
Pesten is találkoztunk az ezredforduló táján, valamilyen amerikai újságíró-küldöttség tagja volt, a Kempinski egyik konferenciatermében ütköztünk – vö. „egy jó gonzo-újságírónak jó szállodában illik laknia, amikor külföldre vetődik” –, nem úgy emlékszem, hogy túl nagy véleménnyel lett volna az első Orbán-kormány kamukonzervativizmusáról. Ő az amerikai hagyomány konzervatívja volt, a „Republikánus Párt hüllője”, és a republikánusokról nem feltétlenül George W. Bush vagy Dick Cheney jutott az eszébe, hanem Abraham Lincoln. „He was a fellow of infinite jest.” A végtelen tréfa embere volt – írja róla Christopher Buckley, és a konzervatív humor vele halt ki. Nem tudom, hogy állt Trumphoz. Nem tudom, hogy állt Mitch McConnellhez, a szenátus republikánus frakcióvezetőjéhez – aki sokak szerint a Sátán emanációja –, kétlem, hogy a Trump megválasztása körüli orosz kavarás nagyon az ínyére lett volna, mint ahogy maga Trump sem.
A kilencvenes évek közepén a Magyar Narancs rövid életű könyvsorozatot adott ki Narancs-könyvek címen, az emlegetett Thompson-fordítást P. J. O’Rourke könyve, a Vakáció a pokolban követte Nádori Péter szerkesztésében. Ha jól emlékszem (sorok róvásaw közben nincs velem a kötet), azzal indít, hogy a nyolcvanas évek nagy diáksztrájkjai idején Dél-Koreában egy diák az auditórium fehér táblájához lép, leharapja a kisujja végét, és a vérző csonkkal a táblára írja: „Ami go home”, nem biztos, hogy itt szeretik őt; Nicaraguáról azt írja, hogy „vajon ez az ország egy Bulgária marimbazenekarokkal?”; Európáról pedig, hogy az olyan kicsi, az ember a kutyáját nem viheti le sétálni útlevél nélkül. (Ez még Schengen előtt volt, azóta Lökösházától Marbelláig lehet kutyát futtatni, még egy darabig.) Nagyon vicces csávó volt, nagyon nagy kár érte. Đ
