Támogatáscsepp fiatal orvosoknak

Ön Glasgow-ban dolgozik, miközben sokat tesz azért, hogy a fiatal orvosok Magyarországon maradjanak. Nem érzi ezt ellentmondásosnak?

Mindenkinek a személyes döntése, hogy megy vagy marad. A mi célunk nem is az orvoselvándorlás csökkentése. A Romics alapítvány a Magyarországon dolgozó fiatal orvosok kiemelkedő kutatási eredményeit támogatja, mert odahaza nehezebb ilyen sikereket előállítani, hiszen kedvezőtlenebbek a körülmények a nyugat-európai viszonyokhoz képest. A díjazottaknak járó félmillió forint anyagi értelemben csepp a tengerben, de talán további munkára buzdít. Édesapám például a zsíranyagcserét kutatta. A hatvanas évek végén kezdték el a vérzsírok frakcióit elektromos töltésük alapján elkülöníteni, ezt hívják elektroforézisnek. Apám ügyelet alatt, éjszakánként a műanyag-, vas- és papírboltban összevásárolt alkatrészekből szerelte össze a maga kezdetleges elektroforézis-kádját, és végezte a kísérleteit. A hetvenes évek elején Padovában járt egy tanulmányúton, ami az első nyugati útja volt. Ott összetalálkozott az egyik vezető zsíranyagcsere-kutató professzorral, akinek ismerős volt apám neve. „Áh, maga az a fiatalember, aki azokat a szép zsír-elektroforéziseket csinálja”, mondta neki. Ezt csak azért mesélem, hogy lássuk, a kutatás csodaszép dolog, de elbátortalanodhat az ember, ha nincs körötte inspiráló környezet. A Romics alapítvány ezt az inspirációt erősíti.

Édesapja, aki a Semmelweis Egyetem rektora is volt, mit szólt hozzá, hogy ön már fiatalon külföldre ment dolgozni?

Apám támogatta, hogy fiatalon kezdjek el kutatni. Ezért, miután letettem a sebészi szakvizsgám, ő is elősegítette, hogy az Egyesült Államokba mehessek kutatómunkát végezni. De büszke volt akkor is, amikor onnan három év múltán Írországba mentem, ahol szintén sebészetet tanultam. Nem neheztelt, hogy nem jöttem haza, de az jólesett neki, hogy a PhD-fokozatomat és a habilitációmat a Semmelweis Egyetemen szereztem. Ilyenformán az én életutam valamennyire párhuzamba állítható apáméval: ő egy vidéki asztalos elsőszülött fiaként jött Budapestre, és harcolta ki magának mindazt, amit elért. Én külföldön, hozzá hasonlóan, egyedül voltam, magamnak kellett utat törnöm.

Most, hogy már kívülről látja a magyar egészségügyet, érzékel változásokat?

Kétségtelen az infrastruktúra fejlődése: kórházak épülnek, újulnak meg, ezek két-három generációt biztosan ki fognak szolgálni. Kiváló, európai hírű specialisták dolgoznak otthon. A fejlődés azonban mindig relatív, a kérdés az, hogy ugyanolyan ütemben ment-e előrébb az egészségügyi ellátás, mint más ágazatok, illetve ugyanennyi idő alatt mennyit fejlődött a hozzánk gazdaságilag hasonló szinten álló szomszédos országok ellátása. Ezzel kapcsolatos megbízható adatokat nehéz találni.

Mi tartja otthon ma az orvosokat, illetve miért mennek el mégis?

A vasfüggöny lehullása után már az egyetemi évek alatt el lehetett jutni nyugat-európai gyakorlatra, meg lehetett ismerni a kinti egészségügyben tapasztalható légkört. Akkoriban a hazai állapotok infrastruktúrában, mentalitásban, szakmai és anyagi lehetőségekben nagyon elmaradtak attól a szinttől. Én akkor abban az életkorban voltam, amikor az ember érzékenyen reagál a külső jelekre, és érzései alapján dönti el, hogyan, hol, kivel éli le az életét. Később, az uniós csatlakozás aztán megváltoztatta a nyugat-európaiak hozzáállását a kelet-közép-európai kvalifikált egészségügyi dolgozókhoz, szakorvosokhoz, a magyarországi posztgraduális képzést egyik pillanatról a másikra törvényileg ismerték el Nyugaton. Ez nem azt jelenti, hogy a képzés varázsütésre jobb lett, csak váratlanul európai értéke lett annak, amit korábban kizárólag az országhatárokon belül ismertek el. De arra, hogy mennyit változott a helyzet az elmúlt húsz évben, jó példa az egyik magyarországi barátom fiának esete: ő itt tölti mellettem a sebészetgyakorlatát, és habár minden tetszik neki, szép a kórház, érdekesek a műtétek, kedvesek a kollégák, mégsem tervezi, hogy hosszú távra elhagyná Magyarországot az egyetem után, noha a különbséget ő is látja.

Mivel lehetne a fiatalokat az otthon maradásra ösztönözni?

Ehhez három dolog szükséges: társadalmi, munkahelyi és családi megbecsülés, anyagi elismerés és nyugodt, kiszámítható szakmai környezet. Ezeknek az aránya és jelentősége mindenkinél más és más. A kiszámítható szakmai környezet kérdése a legösszetettebb probléma, amelyhez nemcsak az infrastruktúra és a szakmai szervezettség tartozik, hanem a rendszerben részt vevők morális hozzáállása is.

Az orvosok idő előtti kiégésének például van ellenszere?

Ez nem csak Magyarországra jellemző probléma. Az idei angliai sebészkongresszuson egy amerikai kolléga elmondta: az általános sebészek több mint harmada legalább egyszer beleesik egy kiégettségi, úgynevezett „burn-out” fázisba az élete során. Nem vitás, a sebészek fizikai és mentális leterheltsége a világon mindenütt óriási. Glasgow-ban van Európa legnagyobb kórházi komplexuma, itt a munka intenzitása, a betegek száma összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint a régi struktúrában volt. Az ilyen centralizációk hozzájárulnak a kiégéshez.

Mennyire figyelnek egymás munkájára az orvosok az Egyesült Királyságban?

A kollégák egymáshoz való viszonya a nyílt és liberális társadalmi berendezkedést tükrözi. Jó példa erre az úgynevezett konzultánsrendszer, ami azt jelenti, hogy a szakorvosoknak lényegében nincs szakmai főnökük. Ennek ellentéte a porosz eredetű, piramisszerű, Magyarországon is működő egészségügyi irányítás. Az angolszász „mindenki egy szinten helyezkedik el” elv feszültségmentesebb kapcsolatot eredményez a kollégák között. Egy döntés előtt mindenki elmondhatja a véleményét, és lehetőség szerint figyelembe is veszik.

Mit kellene mindenképp megváltoztatni a magyar rendszerben, hogy gyorsabb legyen a felzárkózásunk?

Mindig lesz különbség a nyugat-európai egészségügyi ellátás és a magyarországi között, ez, ha úgy tetszik, történelmi örökségünk része. Először is minél magasabb szinten el kellene választani az egészségügyi szakmapolitikai irányítást a nagypolitikai vezetéstől. A mindenkori nagypolitikának ugyanis sehol sem érdeke az egészségügy rendbetétele, hiszen az állami egészségügyi ellátórendszerek finanszírozása egyre drágább, miközben a javuló eredmények alig láthatók. Kulcsfontosságú, hogy legyen egy magas szintű, erős, kizárólag a szakma érdekeit szem előtt tartó érdekképviselet a nagypolitikai vezetésben. Fontos lenne a szakmai konszenzussal elfogadott belső minőség-ellenőrző rendszerek kiépítése, amelyek segítségével évről évre lehetne monitorozni a legkisebb szektorok régiónkénti teljesítményét is. Ez lehetőséget nyújtana annak meghatározására, hogy honnan hová tartunk, milyen szintre szeretnénk eljutni. Egyelőre azonban még a honnant sem ismerjük, pedig az a kiindulási alapja a fejlődésnek. Az egészségügyi ellátásban részt vevők bérezésébe a kormányok évtizedek óta beleszámítják a paraszolvenciát, ami alapjaiban kompromittálja az orvos-beteg, nővér-beteg viszonyt. Ez ismeretlen a nyugat-európai, észak-amerikai ellátórendszerekben. Legalább részlegesen kivezetné a hazai rendszerből ezt a problémát a nagy magán-egészségbiztosítók beengedése, ami azáltal, hogy szélesebb rétegek kapcsolódnának be a magánorvosi ellátásba, levenné a teher egy részét az állami ellátásról. Arra nem tudom a megoldást, miként lehetne teljesen kivezetni a paraszolvenciát a rendszerből, de szívesen megkérdezném az elmúlt harminc év egészségügyi minisztereit, szerintük miért nem sikerült kiirtani. Kíváncsi lennék a válaszokra. / Kun J. Viktória