Szultáni fordulat

Egy sommás mondat Kemal Atatürk legfontosabb külpolitikai öröksége: „Béke az országban, béke a világban.” Az erdogani külpolitika azonban már más elveket követ. Az államfő hatalma, miután az államot lényegében maga alá gyűrte, felszámolta a szabad sajtót és függővé tette az igazságszolgáltatást, ellenfeleit pedig lecsukatta, elemzők szerint már-már szultáni. Legalábbis belföldön az. A most megtartott választás is óriási hatalmat adott az elnök pártja, az Igazság és Haladás Pártja (AKP) kezébe. Az eddig jobbközép iszlamistának jellemzett párt feltehetően együtt mozdul Erdogan legújabb fordulatával: megerősödött a nacionalista politikai szárny, amely követte a szavazótábor mozgását. A választáson az AKP eddigi szavazói közül nagy tömegek a nacionalista Nemzeti Mozgalom Pártjára (MHP) voksoltak. Lehetne ezt úgy is értelmezni, hogy így köszönték meg, hogy az MHP Erdogan mellé állt, de inkább arról van szó, hogy az AKP eddigi híveinek aspirációit a radikális nacionalista, pántörök párt tisztábban fogalmazza meg. (Az MHP ifjúsági szervezete, a Szürke Farkasok a hetvenes évek óta erőszakos terrorcselekményekkel híresült el.) A nacionalista jobboldal Erdogan harcos ellenzéke volt, amíg az AKP gesztusokat tett a Nyugatnak, szorgalmazta az EU-közeledést, liberalizálta az államrendet, és a korábbi külügyminiszter, majd miniszterelnök Ahmet Davutoglu regionális politikáját valósította meg; ő azt hirdette: „nulla konfliktust a szomszédállamokkal”. S valóban, még az ősellenség Örményországgal is aláírtak 2009-ben egy ilyen tartalmú, de meg nem valósuló dokumentumot.

Az elmúlt évtized során azonban Erdogan külpolitikája erős fordulatot tett. Az oszmán befogadó és elfogadó motívumait a politikai iszlám váltotta fel. Erdogan országát szerette volna mintaként ajánlani a demokrácia felé törekvő muzulmán államoknak, magát pedig szívesen látta volna az iszlám világ új vezéreként, raiszként a térségben. Aligha számolt azonban a térséget feszítő mély ellentétekkel, a nagyhatalmi érdekekkel és a török gyengeségekkel. Törökország számára az arab tavasz nem hozta vissza az egykori nagyságot. Az AKP egyik vezetője a választás utáni napokban azt mondta: országa ezután figyelmét Nyugatról Keletre irányítja. Kérdés, mit értenek Kelet alatt. Belefér-e ebbe Oroszország és Kína, vagy értsük a szó alatt a teljes muzulmán világot? Esetleg a szíriai béketeremtés lenne a cél, vagy a beavatkozás az Arab-öböl konfliktusaiba?

Törökország és a Nyugat. Törökország a NATO tagja 1952 óta, de e tagság most nem látszik különösebben szilárdnak. Több NATO-támaszpont és parancsnokság is van török területen, állomásozik Anatóliában egy Patriot rakétavédelmi alakulat, vannak lokátorállomások is. A támaszpontok használatát a törökök az elmúlt években többször korlátozták. A NATO-szövetségesek és a török kormány kapcsolatát zavarja a jogállamiság visszaszorulása, a sajtó korlátozása, miként az önkényuralmi jelenségek is. A 2016-os katonai puccskísérlet után a török vezetők az amerikai hadsereget a puccsisták támogatásával vádolták. Az Egyesült Államok és Törökország között feszültséget okoz, hogy Erdogan azt követeli, az amerikaiak adják ki Fethullah Gülen török iszlám prédikátort, akit felelősnek tartanak a hatalomátvételi kísérlet megszervezéséért. Provokáció szinte az is, hogy Törökország az oroszoktól vásárol rakétaelhárító rendszereket. Zavart okoz a szíriai helyzet is. Az USA együttműködik a szíriai kurd fegyveres alakulatokkal az Iszlám Állam terrorszervezet ellenében, de a törökök szerint a kurd hadsereg a törökországi Kurd Munkáspárt szeparatista gerillahadseregének alvállalkozása. A török hadsereg betört Szíriába, megszállta Afrint, ahonnan kiszorította az amerikaiak által kiképzett kurd harcosokat, s ugyanerre készül Manbidzsban is. Ezzel együtt Erdogan aligha fordít hátat a NATO-nak, mert ez szembefordíthatná vele a tisztikart.

EU. A török–EU csatlakozási tárgyalások megrekedtek. Ennek fő oka a török belpolitika. Az EU ugyanakkor elismeréssel szól arról, hogy a törökök megállítják határaiknál a migránsokat. Az unió cserébe növeli a menekültellátáshoz adott támogatásokat. Törökország területén 3,6 millió szíriai háborús menekült él. A megállapodásnak része volt, hogy az unió – ellenszolgáltatásként – vízummentes beutazást enged a törököknek a Schengen-zónába. Ez késlekedik a törökök emberi jogokat sértő, „terrorellenes” törvényei miatt.

Oroszország. Nem is oly régen a török–orosz viszony még katonai összecsapással fenyegetett, a törökök le is lőttek egy határsértő orosz katonai gépet. Törökország felháborodott a Krím félsziget elfoglalása és az Ukrajna elleni támadás miatt. A Krím a helyi tatárokkal való vallási-etnikai szolidaritás miatt is megmozgatta a törököket. A feszültség azóta enyhült, Putyin meleg hangú táviratban gratulált Erdogannak. Elemzők kiemelik a közös projekteket, mindenekelőtt a S–400 rakéták megvásárlását és az orosz atomerőmű építését Akkuyuban. Épül már a TürkStream gázvezeték is. (Ugyanakkor a törökök építik a transzanatóliai gázvezetéket, amelyen konkurens azeri gázt szállíthatnak Európába.) Oroszország számára előnyös, ha Erdogan távolodik a Nyugattól, különösen az EU-tól, és Oroszország „eurázsiai opcióját” fogadja el. A másik orosz törekvés, hogy erősítsék Szíriában az iráni–orosz–török-hármas fellépését. Cserébe tudomásul veszik, hogy Erdogan megszállta Észak-Szíria egy részét, és Irakban is beavatkozik a kurd felkelőket üldözve. De a kooperáció bizonytalan alapokon áll. Erdogan szélsőséges személyiség, alapjában oroszellenes. Mély szunnita vallásos hite gátat szab a másik két partnerrel való barátkozásnak, arról nem is szólva, hogy az iráni–orosz szövetség összeegyeztethetetlen aspirációival az iszlám és arab világban.

Arab világ. Törökország katonai hatalom. Szárazföldi csapatai Észak-Szíriában megszállók két határ menti településen, ahonnan a szíriai kurd Népvédelmi Erők osztagait szorították ki. A török jelenlét itt kezd megszállásjelleget ölteni, ami olaj az arab nacionalizmus tüzére. A török légierő rendszeresen bombázza az iraki Kandil-hegységet. A térség az iraki Kurd Regionális Kormány területe. A törökök most a kurdokkal harcolnak, miközben névlegesen Aszad-ellenes szír fegyveres csoportokat támogatnak. A jelek szerint mind a szekuláris, mind az iszlamista felkelés lángja alig pislákol, a kormányerők iráni és orosz támogatással lassan visszafoglalják a rommá lett országot. Erdogannak nem lesz más választása, mint kiegyezni a damaszkuszi despotával. Amíg ez megtörténik, addig szép lassan kivonul az ellenzék támogatásából. Pedig pár éve nagy reményeket fűzött ehhez a vállalkozáshoz, ebben látta a Törökország vezette nagy szunnita újjászületést. A kiegyezés végleg szembeállítja majd Erdogant a szaúdiakkal és az Egyesült Arab Emírségekkel, valamint Egyiptommal. Ez a tömb egyébként is ellenfele Törökországnak, Egyiptom Mohammad Murszi elnök katonai megbuktatása óta, Szaúd-Arábia és szövetségesei pedig az után, hogy Erdogan Katar mellé állt. Törökország támaszpontot tart fenn Katarban. A török vezető féltékenyen figyeli a szaúdi trónörökös nyomulását, különösen azon törekvését, hogy megvegye magának az arab világ vezetője szerepét.

Izrael és Törökország diplomáciai kapcsolatai sokáig jók voltak, korábban még a hadseregek is szorosan együttműködtek. Amikor azonban Erdogan úgy döntött, hogy ő a világiszlám vezetője lesz, a Hamasz mellé állt. Az elnök azóta is szónoklatháborút folytat Izrael ellen, alig marad el a szidalomversenyben az iráni vezetőktől. Eközben a törökök tárgyalnak arról, hogy az Izrael által feltárt tengeri lelőhelyekből származó földgáz török csővezetéken jusson a világpiacra.

Pár éve még sokan úgy látták, a demokratikus játékszabályokat betartó Törökország afféle mintaállama lehet a muzulmán világnak. Ez tévedés volt. Törökország visszasüllyedt az illiberális, tekintélyelvű rezsimek közé, így aligha jelent perspektívát a demokráciára vágyó araboknak, irániaknak. Ez persze nem jelenti azt, hogy Erdogan népszerűtlen lenne az iszlám világában. Keleten nagy kultuszuk van az erős vezetőknek. Erdogan erősnek látszik, offenzív retorikát használ, nem kíméli a tekintélyes nyugati politikusokat, durván visszautasít minden, a személyét és kormányát érő bírálatot azzal, hogy a törököket és a muzulmánokat védi. Ez millióknak imponál. Imponál a fejlődő világban Törökország gazdasági fejlődése is, a gigászi építkezések, amelyeket az elnök erőltet. Épül a világ legnagyobb repülőtere, újabb híd a Boszporuszon, csatorna, amellyel megkerülhetik a tankhajók a Boszporuszt. A felfűtött gazdaság, a drágaság, a török líra értékvesztése sokak szerint csőddel fenyeget. Ez eddig nem következett be. / Miklós Gábor