Mítosz és valóság: francia Algéria

Maga az algériai háború már kevésbé tabutéma: könyvek százai, filmek tucatjai mesélik el az igen véres háborút, amelyben tényleg minden szörnyűség és hősiesség egyaránt előfordult. Végül is, így vagy úgy, a 65 milliós Franciaországban majdnem ötmillió embert érintett a háború. A volt katonákat; az úgynevezett harkikat, azokat az arabokat, akik a franciák mellett harcoltak a háborúban; az OAS volt tagjait és francia Algéria más híveit (ők akarták megölni az áruló De Gaulle-t, erről szól A Sakál napja című könyv és film); a „bőröndszállítókat”, azokat a gyarmatosítást ellenző anyaországi franciákat, akik pénzt szállítottak a függetlenségért küzdő szervezetnek; és persze a milliónyi „fekete lábút”, akik a függetlenség elnyerése után menekültek el Algériából (köztük Jacques Derrida, a nagy filozófus, Jean-Luc Mélenchon, a francia radikális baloldal mai vezetője, Bertrand Delanoë volt párizsi polgármester).

A háború meglehetősen véres volta éles kontrasztban állt a sokáig mesélt történettel a békés egymás mellett élés évtizedeiről, a szinte legendás francia Algéria szép napjairól. Mondanunk sem kell: utóbbiból nem sok minden igaz. Maga a terület 1830-ban kezdődő meghódítása nem éppen civilizációs küldetés és diadalmenet volt, hanem elképesztően véres hódítás. Lázadási kísérletek leverése, amelynek különösen véres szakasza 1871-ig tartott, a terület teljes meghódítása csak 1902-ben ért véget, azaz mintegy három algériai generáció élt a franciák ellen vívott háború körülményei között. Egy francia tiszt írta a visszaemlékezésiben: „annyit gyilkoltam, hogy fáj a karom (…) az utcákon patakokban folyt a bennszülöttek vére”.

Az ország lakossága 1856-ban 2,3 millió volt, az 1871-es nagy kabil lázadás után kétszázezerrel kevesebb. A lázadások vezetői, Abd el-Káder vagy a Mokrani fivérek az algériai nemzeti emlékezet nagy hősei, míg a francia oldalon sokáig valamiféle gondtalan kohabitációról, megosztott kormányzati rendszerről beszéltek. Utóbbinak fontos forrása volt a 19. század végétől divattá váló orientalizmus, amely Algériában (akkoriban egynapnyi hajóútra az anyaországtól) különösen virágzott, olyan festők és írók meséltek a „varázslatos Keletről” algériai élményeik alapján, mint Delacroix, Fromentin, Flaubert, Maupassant.

De nemcsak valamiféle keleties egzotikumról volt szó, hanem a kor meghatározó tendenciájáról is: a 19. század végi francia nacionalizmus már elképzelhetetlen volt a gyarmatbirodalom nélkül. Aki kritikával illette a kolonizációt (nem sokan voltak ilyenek), az bizony rögtön a francia nemzeti érzés árulójának számított. Algéria pedig a francia nagyság ünneplésében kitüntetett szerepet játszott, nem véletlen, hogy Algéria meghódítása kezdetének századik évfordulója adott alkalmat a francia gyarmatbirodalom fényes megünneplésére 1930-ban.

Marokkó vagy Tunézia Franciaország protektorátusa volt csupán, ahol a hódítok helyükön hagyták a monarchiákat és a helyi eliteket. Ezzel szemben Algériában közvetlenül a hadsereg kezében volt a hatalom 1830 és 1870 között. Már 1848-tól az anyaországhoz teljesen hasonló megyerendszert vezettek be, később a tengerparti városok szinte európai képet nyertek: megvolt a saját polgármesteri hivataluk, templomuk, platános, kioszkos sétányuk és klasszicista épületeik. Egyetlen más gyarmatot sem rendeztek be ilyen módon, mint Algériát, mindezt az anyaországhoz való közelsége (végül is Marseille közelebb van Algírhoz, mint Párizshoz) is elősegítette. Algériát nem is gyarmatként kezelték, hanem inkább Franciaország mintegy természetes meghosszabbításaként.

„Algéria Franciaország, és Franciaország sosem fog más autoritást elismerni a földjén, mint a sajátját” – mondta egy bizonyos François Mitterrand nevű belügyminiszter 1954-ben, majd aláírta a függetlenségért fegyverrel harcoló foglyok kivégzését. A nagy illuziónak, francia Algéria öröklétének és a francia gyarmatosítás civilizációs küldetésének jegyében zajlottak a harmincas években a ma már elképzelhetetlen gyarmati kiállítások is. Ezek a kiállítások – a 19. században nagy divatba jött világkiállítások mintájára – a hatalma csúcsán levő francia impérium dicsőségét voltak hivatottak zengeni.

Mindez ma már szinte abszurd. Ezek a gyarmati kiállítások a hódítások története mellett az elfoglalt területek „barbár”, „természeti” kultúráját mutatták be, és a kolonizáció áldásos hatásait ecsetelték. Az 1931-es gyarmati kiállítás egyébként nemcsak hatalmas méretű volt, hanem igen nagy sikert is hozott: mintegy nyolcmillió látogató tekintette meg a Vincennes erdőben felépített pavilonokat. Ezek a pavilonok ma már romokban állnak, ami alighanem jól jelzi a történelmi emlékműveit egyébként oly gonddal kezelő Párizs nem is enyhe szégyenérzetét az ügyben. Pár romos pavilon még látható az erdőben, noha a dolog nem hogy nem turistalátványosság, de még a párizsiak sem nagyon tudnak a létezésükről.

A kiállítások célja a gyarmatosítás idealizált képének megjelenítése, az imperializmus ideológiájának megfelelő, a nyugati ember kultúrájának felsőbbrendűségét hirdető eszme igazolása volt. Annak alátámasztása, hogy a kolonizáció pacifikálta ezeket a barbár népeket, elhozta nekik a technológiai, gazdasági, intellektuális fejlődést, a humanista civilizációt.

Algéria nem egyszerűen civilizálandó (és persze kizsákmányolandó) terep volt Franciaország számára, hanem a szó szoros értelmében a kolóniák, a telepesek, a telepeskatonák földje. Thomas-Robert Bugeaud tábornok, Algéria véreskezű meghódítója, akinek az örök francia Algéria nevében hatalmas szobra állt Algír főterén egészen addig, amíg a függetlenség hívei fel nem robbantották, egyenesen az antikvitás korát tartotta példának Algéria kolonizációjához. A telepes katonák behozatala és letelepítése „hasonlatos lesz ahhoz, ahogy a frankok vagy a gótok letelepedtek a Római Birodalom területén”. Ehhez természetesen helyet kellett nekik teremteni – könnyen elképzelhető, hogy milyen eszközökkel.

Nem véletlen, hogy amikor Algéria végül elnyerte a függetlenségét, a mintegy kilencmillió arab mellett egymillió európai is élt az országban. Komoly következményekkel járt, hogy az 1870-es Crémieux-dekrétum teljes jogú állampolgársággal ruházta fel az országban élő zsidókat, míg az arab bennszülötteknek megmaradt a másodrendű állampolgári és emberi státusz. Ebben gyökerezett az arab nacionalisták meggyőződése, akik a már a gyarmatosítás előtt is ott élő szefárd zsidókat szintén fehérnek, azaz gyarmatosítónak tartották, és a függetlenség elnyerése után lényegében elkergették Algériából. A zsidókkal ellentétben az arabok nem csupán polgári jogaik tekintetében nem voltak egyenrangúak, hanem valódi külön törvénykönyvet kaptak a „civilizátoroktól”, amely egészen 1944-ig lényegében másodrendű emberként kezelte őket. Megtiltotta az engedély nélküli utazást, robotra kényszerítette őket, nem volt gyülekezési joguk.

Végül is a civilizáció exportálása, a mitikus francia Algéria (az „afrikai Kalifornia”, amely szlogennel a francia turistáknak adták el az utazásokat) minden szempontból kudarc volt: az arab nyelvet megpróbálták visszaszorítani már az iskolákban is, noha az 1880-as évektől törvénybe iktatott kötelező állami oktatást nem alkalmazták az arab gyerekekre. Egészen a második világháború végéig szegregáltak voltak az iskolák. Ennek egyebek közt az lett a következménye, hogy míg 1830-ban az alfabetizáció nagyjából 50-60 százalékon állt a franciák és az algériak között egyaránt, a függetlenség elnyerésekor az algériai franciák 95 százaléka tudott írni-olvasni, az araboknak viszont mindössze 15 százaléka.

Bár maga az algériai háború már kikerült a nagy francia tabuk közül, az azt megelőző több mint egy évszázados gyarmati létet továbbra is vagy valamiféle ideális együttélésről mesélő mítosz lengi körül, vagy a történelem kevéssé ismert epizódjának számít, legalábbis Franciaországban. Algériában ugyanis mindennek nagyon erős a nemzeti emlékezetben való jelenléte, hiszen nehezen lehet valóban elfelejteni azt az évszázadot, amikor a fehérek másodrendű állampolgárként kezelték az arabokat. / Balázs Gábor