Manipuláció és mosdatás
A Társadalmi dilemma a maga másfél órájában a legfélelmetesebb disztópikus sci-fikkel vetekszik. A megszólalók egy olyan világot festenek fel, ahol az önmagát fejlesztő mesterséges intelligencia úgy veszi át az uralmat az emberiség felett, hogy észre sem vesszük. Nem fegyveres robotok formájában jön el, mint a Terminátorban, hanem a figyelmünkre vadászik. De várjunk csak, mintha ez nem is disztópia lenne!
Facebook, Instagram, Twitter, YouTube, Snapchat, Gmail – csak hogy párat említsünk az olyan platformok közül, amelyeket manapság már mindenki szinte nap mint nap (sőt, nem túlzás azt írni: percről percre) használ. Ezek ijesztően káros és addiktív hatásairól beszélnek a cégek volt alkalmazottai. Csakhogy nem sok olyan infó hangzik el a megszólalóktól, amit eddig ne tudtunk volna. Az interjúkat keretező kisfilm pedig már-már kínosan banális: egy család mindennapjain keresztül mutatja be, hová is vezethet a közösségimédia-függőség.
Az interjúk erősen azt a benyomást keltik, mintha a fejlesztők azért vállalták volna a nyilatkozatot, hogy magukat mosdassák. Egyszer azt ecsetelik, hogy az alkalmazások felépítéséhez az emberi viselkedésmintákat vizsgálták, hogy minél biztosabb legyen egy-egy termék vagy újítás sikere, és a felhasználó úgy használja ezeket és úgy reagáljon, ahogy a cég azt szeretné. Máskor meg az hangzik el, hogy a Facebook egyik legnépszerűbb funkciója, a „tetszik” gomb megalkotásakor az volt a cél, hogy pozitivizmust és szeretetet hozzanak az emberek életébe, eszükbe sem jutott, hogy idővel épp a like-ok száma lesz az, ami frusztrálttá teszi az embereket. Ezek szerint – gondolom – ez föl sem merült az alapos, pszichológiai háttérkutatások és elemzések alkalmával. Bár kétlem. És pont az ilyen elhintett és mentegetőző megnyilvánulások miatt lesznek hiteltelenek a megszólalók. Mondhatják, hogy ők már otthagyták a cégeket ilyen meg olyan etikai okokból, de visszatekintve egyik sem vállal valódi felelősséget.
Az egyetlen hitelesnek mondható figura Jaron Lanier, a magyarul megjelent Miért töröld magad azonnal a közösségi oldalakról? című könyv szerzője. Ő az, aki a többek által hangoztatott, elcsépelt mondást, miszerint „ha nem fizetsz egy termékért, akkor te vagy a termék”, így egészíti ki: „A magatartásunkban és felfogásunkban bekövetkező fokozatos, apró, észrevehetetlen változás a termék”. Mit jelent ez pontosan? Az ingyenes applikációkért a figyelmünkkel fizetünk, tehát a hirdetésekből van bevételük a fejlesztőknek. Ez az egyszerű verzió. Lanier azonban azt mondja, fokozatosan megváltoztatják a szokásainkat, a gondolkodásunkat, végeredményben minket magunkat. Ez így már elég rémisztően hangzik, és van is benne ráció, hiszen gondoljunk csak bele, mennyire másként teltek a napjaink például a Facebook elterjedése előtt.
Ám talán ennél is ijesztőbb a közösségi média kontrollálhatatlanságának egyik legnagyobb veszélye, az álhírek terjedése. Sok szót nem vesztegetnek rá, bár példaként felhozzák a Pizzagate-csoportokat, amikor azt hitették el emberekkel, hogy bizonyos pizzázók pincéjében pedofilhálózatok működnek. De elég csak az elmúlt napokra gondolni: Trump egyszerre írt választási csalásról és a győzelméről a Twitteren, mindenféle megalapozottság nélkül.
Szót ejtenek még a közösségi média szervező erejéről, és ennek kockázatairól, ám részletesen erre sem térnek ki. 2011-ben az Arab tavasz volt az egyik első olyan tüntetéssorozat, amelyet a közösségi média segítségével szerveztek, majd amikor rájöttek, hogy ezt a hatóságok is figyelik, félrevezetésként hamis időpontokat és helyszíneket adtak meg. Ezt azonban hiába keressük ebben a filmben. Valójában pont ilyen elnagyolt és felületes az egész Társadalmi dilemma. Olyan, mintha mélyre menne, de csak a felszín alatti rétegekbe enged némi – kissé homályos – bepillantást. / Svébis Bence
(Társadalmi dilemma, 94 perc, Netflix)
