Kis ország nagy költője

„Azt kívánom, bár remélem, / egyelőre meg nem érem – / azt kívánom, ilyen nyári, / ilyen melegszavú este / jöjjön az a végső álom / sokatlátott két szememre.” Ezt írta 1956. júniusában Kányádi Sándor Azt kívánom című versében. Kívánsága igazolást nyert, jóslatként teljesedett be. Nem fér hozzá kétség, a június 20-án elhunyt Kányádi Sándorral jelentős költő távozott.

Mint az nagy költők esetén lenni szokott, komoly fejtörést igényel, mikor hallottunk róluk először. A személyük, a verseik vagy a már életükben megképződött legendájuk, a róluk kialakult hiedelmek voltak-e előbb. Személyes példám: a sorrend ismeretlen, annál biztosabb, hogy míg Adyval való első találkozásom időpontja és körülménye meghatározhatatlan, addig Kányádinál sem tudok pontos dátumokat és helyzeteket felmutatni, magától értetődő természetességgel vettem tudomásul mindig, hogy van Kányádi Sándor, mint van univerzum és van Lánchíd és van Heltai Jenő tér, nem firtattam, mióta és hogyan, csak örültem, hogy ez így van, ez a Kányádi Sándor magyar költő jelenség.

A Kányádi halála után tett legszembetűnőbb észrevétel, hogy ideológiai meggyőződéstől függetlenül mindenki egyaránt gyászolja őt. Értetlenül figyelem, miért van Magyarországon annyi véleménykülönbség, ha a legfontosabban, Kányádi Sándor halálában nincs semmi eltérés: közös szomorúság, közös tragédia, közös ügy. Ilyet is csak nagy költő tud, halálával is arra mutatni rá, valahol mélyen mennyire egyek vagyunk.

A költő fogalma az emberek fejében általában Petőfi Sándor kivont kardjának és Kosztolányi Dezső színes csokornyakkendőjének magasságában kezdődik, patetikus háttérrel fokozva tovább a hatást, és néha az sem hátrány, ha a költő, mi jobbat tehetne a mítoszteremtése érdekében, fiatalon meghal. Ezekre az irodalomkönyvekben előszeretettel alkalmazott képzetekre Kányádi Sándor egyszer és mindenkorra rácáfolt, országjáró körútjain, előadásain, fellépésein, senki máshoz nem fogható, szerethető stílusán keresztül a költészet nívóját igyekezett visszacsempészni a politikával és a gyors lejáratú közéleti dolgokkal megfertőzött köztudatba. Az egymás megértése iránti igény, az eltérő, bár azonos gyökerű kultúrák megismerésének szép példája a Volt egyszer egy kis zsidó, az erdélyi jiddis népköltészetet Kányádi fordításában és válogatásában bemutató kiadvány.

Kányádi Sándor minden találkozást élménnyé tett, hasonlóan a verseihez, az életben sem szerette a középszerűt. Aki csak röpke néhány mondatot váltott vele, többé nem felejtette el azt a röpke néhány mondatot. Amikor egy interjú tervével meglátogattam, meghatóan kedves és minden manírt kerülő fogadtatásban részesített. Az interjúból, úgy alakult, semmi nem lett, a hozzá intézett kérdésekre adott válaszok elhárították a kérdésekre adható szokványos válaszokat, esélyt sem adtak a felszínes, hétköznapi keretbe foglalt beszélgetésnek. Kányádi elbeszélt a kérdések mellett, pontosabban a lényegről, a valóról beszélt, az arról tett megállapításainak minősége nem találkozott a látható tartományt érintő kérdéseim minőségével. Hadd mondjam finoman: érezhető volt a szintkülönbség. Abban maradtunk végül, ez most nem sikerült, de egy pillanatig sem éreztette velem, neheztel rám, amiért nála feleslegesen alkalmatlankodtam. Pillanatokon belül oldottá vált a hangulat, megkínált a nemrégiben kapott pálinkájával, majd történeteket mesélt költőkről, költészetről és Ferenc pápáról, egy másik dimenziót teremtett meg, egy másik, érzékeny költők bejárta, mesékre fogékony dimenziót jelölt ki ott, a kezdeményezésére életre hívott Mesemúzeum közelében található lakásban, a gondosan berendezett Kányádi-birodalomban. Ezelőtt néhány évvel volt alkalmam még egyszer – micsoda adomány! – beszélni vele telefonon, akkor azt mondta, ma már csak a gyerekek olvasnak. Épp csak azt nem tette e megjegyzéshez hozzá, akad azért kivétel, személy szerint ő, a több nemzedéket megszólító és mágikus bűvkörébe vonó versek szerzője.

Tetszett benne, hogy nem politizál, tetszett benne, hogy mindenki költője akart lenni, s az élet végső soron úgy hozta: mindenki költője lett. Tetszett a nevetése, a mosolya, a humora, tetszett, hogy míg mások oldalakat szentelnek egy-egy vitának vagy évekig halasztanak valamilyen égető problémára, krízisre adható választ, ő néhány mélyen egyszerű sorban kínálta fel a megoldást, anélkül hogy ezzel bárkit is megbántott volna. Hogy csak egy példát emeljek ki a sokból, Négy félbarna sor című, 1987-es remeklésében írja: „magyarok ne magyarkodjatok / cigányok ne cigánykodjatok / magyarok ne cigánykodjatok / cigányok ne magyarkodjatok.” A vers, mondanom sem kell, ma is aktuális.

Kányádi Sándor immár a nem akármilyen figurákból összeválogatott égi panteon csapatát erősíti, olyan szellemi nagyságok között foglal helyet mostantól, mint Dsida Jenő, Hervay Gizella, Brassaï, Méliusz József vagy a költői tehetségét elsőként felismerő Páskándi Géza. / Ayhan Gökhan