Kendőzetlenül
A történet egy átlagos, regionális tanácsi gyűlésen indult útjára Dijonban, Bourgogne-Franche-Comté régió székhelyén, hogy azután országos botránnyá dagadjon. Egy szélsőjobboldali képviselő felszólította a nézőtéren ülő, egyébként egy, az állampolgári nevelést elősegítő iskolai kiránduláson kísérőszülőként részt vevő nőt, hogy vagy hagyja el a termet, vagy vegye le az iszlám fejkendőjét (foulard). A felszólítás már ott is hatalmas felzúdulást váltott ki, azóta pedig mintegy négymillióan látták az esetről készült videót.
Azóta egyértelművé vált, hogy a nőnek volt igaza: semmiféle jogszabály nem tiltja fejkendő viselését a helyi vagy országos törvényhozásban megtartott gyűléseken. Az iszlám fejkendő viselése az iskolákban ugyan 2005 óta tiltva van, de a kísérőszülőkre és a nagykorú egyetemistákra ez nem vonatkozik. Érdemes felidézni, hogy az eredeti laicitás mindig magára a közintézményre értendő, sosem annak használójára: egy apáca bemehetett egy minisztériumba, hiszen természetesen nem ez volt a lényeg, hanem az, hogy egy minisztérium nem lehet „katolikus”. Ma már ezen is túl vagyunk, és olvasóinkra bízzuk annak megítélését, vajon a véletlen műve-e, hogy a mai laicitiás kereszttüzében egy olyan vallás áll, amely a „bevándorlók” és a szegény néprétegek körében jellemző. Jegyezzük meg, hogy az előbbiek elsöprő többsége már Franciaországban született, azaz nem is vándorolt be sehonnan.
Gyomorforgató volt, hogy a szélsőjobboldali képviselő provokációval vádolta a nőt, és megjegyezte: „Csak pár nappal vagyunk a párizsi, négy halálos áldozatot követelő késeléses merénylet után.” Azért ilyen nyilvánvaló párhuzamot vonni egy fejkendőt viselő anya és a terroristák között még a sokat látott Franciaországban is kicsapja a biztosítékot.
Mindenesetre a dolog világossá tette, hogy mire számíthatnánk a szélsőjobboldal hatalomra jutása esetén: folyamatos provokációra az iszlámmal és a „bevándorlókkal” (vagy ha kevésbé vagyunk eufemisztikusak: egyszerűen a nem fehérekkel) szemben. Ez egy ilyen országban, ahol ötmillió iszlám vallású ember él, lényegében mindennapos hideg polgárháborút jelentene. Persze éppen ez a cél.
A nő fia sírva fakadt, a kísérőtanárok megdöbbentek, egy baloldali helyi képviselő pedig azt mondta: „A kirándulás célja az volt, hogy megmutassuk minden gyermeknek, hogy ők is a nagybetűs Köztársaság polgárai... Hát sikerült.”
Még kínosabb volt a „macronista” parlamenti többség reakciója. Az oktatási miniszter elítélte ugyan az esetet, de kijelentette, hogy „a fejkendő nemkívánatos a mi társadalmunkban”, hiszen „nekünk más koncepciónk van a férfi-női egyenlőségről”. Azaz: az iszlám fejkendő a nők alávetettségének szimbóluma.
Paradox helyzet, hogy éppen azt a nőt sikerült megalázni, akit állítólag rabságban tartanak és akit fel akarunk szabadítani. És valljuk be, kevéssé demokratikus és nagyon nem „feminista” azt állítani, hogy mi tudjuk az érintett nő helyett, hogy mit jelent számára a kendő és amúgy mit gondoljon a világról.
A komplett jobboldal már az iskolai kirándulásokon és az összes közintézményben is megtiltaná a fejkendő használatát, és erről be is nyújtotta a maga törvényjavaslatát. A kormánytöbbségből is jelezte néhány képviselő, hogy megszavazná. Maga a kormány ezt visszautasította, de a hangulatra jellemző, hogy kilencven „közéleti személyiség” (Magyarországon talán a színész Omar Sy a legismertebb közülük) újságcikkben szólította fel az elnököt, hogy „nyíltan tegye egyértelművé, a muzulmán nők hordhatnak-e fejkendőt, és abban is foglaljon állást, hogy „a muzulmánoknak helyük van a társadalmunkban”. Mert az esettel éppen ez kérdőjeleződött meg. Macron azóta egy feszültségcsillapítónak szánt beszédében ennek nagyjából eleget is tett.
Súlyosbította a dolgot, hogy a kormány szándékának megfelelően a figyelem ismét a „bevándorlókra”, elsősorban a menekültekre terelődött. Macron elnök parlamenti vitanapot javasolt a kérdésről – mivel alig egy év telt el a bevándorlási és menekülttörvény elfogadása óta –, de ezt sokan csupán politikai figyelemelterelésnek tartották. Később kiderült: mindez inkább játék volt a tűzzel. A különben érdektelenre sikeredett vitanap nyilvánvalóvá tette a kormány szándékait: kevesebb menedékstátusz, több kitoloncolás, az országban levő „papír nélküliek” egészségügyi szolgáltatásainak megnyirbálása, valamint az afrikai és ázsiai országok számára a nemzetközi segélyek feltétele, hogy ők maguk állítsák meg a menekülteket. Azok, akik Magyarországon „migránspártinak” tartják Macront, igen kevéssé vannak tisztában az elnök politikájával és céljaival.
Szinte a macronizmus ellentmondásainak szimbóluma lehetne, hogy ugyanaz a képviselőnő, Aurore Bergé, aki megszavazná a fentebb említett (szélső)jobboldali törvényjavaslatokat, maga volt az előterjesztője annak a most elfogadott jogszabálynak is, amely megnyitotta a mesterséges megtermékenyítés lehetőségét az egyedülálló és a leszbikus kapcsolatban élő nők számára is (ráadásul a tb finanszírozásával). A törvényt a Nemzetgyűlés nagy többséggel fogadta el a kormánytöbbség és a baloldal szavazataival, a jobboldal nem túl élénk tiltakozása mellett. A dolog olyannyira a társadalom többségének a véleményével egyezik meg, hogy még a törvény elleni tüntetéseket szervező integrista katolikusok sem hiszik azt, hogy tüntetéseiknek valamiféle gyakorlati eredményük lesz.
Ha Macron úgy gondolta, hogy a bevándorlási és menekültkérdés előtérbe helyezése kifogja a szelet a szélsőjobboldal vitorlájából, elég gyorsan elillanhatott ez az illúziója. Ez három évtized alatt sem Mitterrand-nak, sem Chiracnak, sem pedig Sarkozynek nem sikerült. Más kérdés, hogy neki már nem az a célja, hogy „megállítsa a szélsőjobboldal előretörését”, hanem hogy a politikai versenyt két szereplőre szűkítse: a progresszívokra és a populistákra. Nem veszélytelen játék ez, legalább Trump óta ebben bizonyosak lehetünk.
De mi lehet az a politikai erő, amely, szemben a Macron-féle progresszívokkal, egyszerre utasítja vissza a diszkriminációt, az iszlámgyűlöletet, ugyanakkor nem engedi elterelni a figyelmet a szociális kérdésekről, humánusan kezeli a menekültek ügyét és persze minden fronton harcol a nők jogaiért? Úgy hisszük, ezt hívják baloldalnak. / Balázs Gábor
