Ember az időtlen térben

Élményleltár, seregszemle zsűri és díjak nélkül. Az évad valószínűleg legjobb táncszínházi előadásai a Magyar Táncfesztivál programjában 13. alkalommal találkoztak Győrött. Nagyszínpadi és kamaratermi, szabadtéri előadások követték egymást, volt külön gyermekfesztivál, képzőművészeti kiállítás a táncról, s rengeteg kiegészítő, ingyenes program a színház előtti téren. Táncot nézni azonban mindennap délutántól éjszakáig nem lehet, a néző választani kényszerült a kőszínházi és a szabadtéri előadások, valamint más programok között

Ráadásul a fesztivállal egy időben rendezték meg Győrött – a városban őrzött herma miatt is mindig nagyszabású – Szent László-napokat, ekkor éjszakáztak a múzeumok, lehetett tehát válogatni a kulturális étlapról. Ennek ellenére öt este teljesen megtöltötte a táncfesztivál közönsége a csaknem hétszáz személyes nézőteret, s a többi alkalommal is ötszáz-hatszáz ember ült a színházban. Telt házat ígért a Recirquel Újcirkusz Társulat fellépése is, ám sérülés miatt ezt az előadást le kellett mondani.

A tapasztalat szerint a győri közönség városa balettjén kívül négy együttest mindig kitüntető figyelemmel vár. Könnyen kitalálható, hogy az egyik az Experidance, mely jórészt azokat a nézőket vonzza, akik más táncműhelyek előadásai iránt kevésbé érdeklődnek. Rajtuk kívül a Szegedi Kortárs Balett, a Frenák Pál Társulat s a Magyar Nemzeti Balett váltja ki az átlagosnál nagyobb érdeklődést a néptáncegyüttesek produkciói mellett.

A Győri Balett premierrel készült a fesztiválra, igaz, a Kodály-évfordulóra írt Romance című előadást a Müpa közönsége láthatta már. A koreográfus, Kiss János igazgató mellett vagy inkább vele együtt alkotó Velekei László művészeti vezető volt, akinek mindinkább letisztuló, de ezzel együtt is útkereső stílusvilága egyre meghatározóbbá válik. Persze aki egy évfordulón Kodály műveire táncjátékot komponál – ráadásul minisztériumi támogatással –, annak mindenekelőtt arra kell figyelnie, hogy kikerülje a csapdákat. Méltó legyen Kodály örökségéhez, s ne táncoljon át a kurzusdarabok illékony világába. Velekei remek ízléssel formálta át tánccá a kórusműveket is. A Romance-nak Pál Eszter népdalénekes közreműködésével sikere volt a fővárosban és méltán volt sikeres Győrött is. Ugyancsak a Győri Balett vitte színre Arnold Schönberg Egy varsói menekült című kantátáját. A gettófelkelésre emlékező darab a döntésétől megfosztott ember tehetetlenségének drámája, annak az illúziója, hogy az elkerülhetetlen halál választásáról legalább szabadon dönthetünk.

A Szegedi Kortárs Balett egy letisztult, tőlük szokatlanul kelléktelen és egyszerűen díszletezett darabot vitt a fesztiválra, a Menyegzőt, nagy közönségsikert söpörhettek be vele. A Frenák Pál Társulat ismét döbbenetes volt, mellbevágó, sokkoló és emlékezetes, Távlatos érdem, hogy a Lutte (magyarul: erő, küzdelem) a társulat fiatal generációját vonultatta fel. Látványos alpintechnikájukban sem volt semmi mesterkélten, öncélúan teátrális, a különböző mitológiák motívumai egy új, fontos minőséggé formálódtak a kiterjesztett térben. A Magyar Nemzeti Balett Falling Angels előadása megosztotta a közönséget, a fiatalok rajongásig szerették, mások egykedvűen és udvariasan tapsoltak. Az előadás szuggesztív volt, és vérprofi, de a beharangozóban ígért női psziché nem ütött át rajta. A pécsiek A Csodálatos mandarinnal jelentkeztek. Szendrényi Éva tiszta, átgondolt játékterében, működő díszletei között sem volt igazán magával ragadó az előadás. Közönségsikere így sem maradt el.

A néptáncbemutatók közül Fitos Dezső Társulata Pisztráng című, mondhatni programadó darabjával ismét betartotta ígéretét: kortárs módon táncolt fergetegesen, tiszta, autentikus néptáncot. A nézők nagyon szerették. Fitos egyébként egyik koreográfusa volt a Mihályi Gábor által rendezett nagyívű tánckánonnak (Magyar Állami Népi Együttes), amely Kodály emlékének hódolt. A nézőtéren hétszázan énekelték együtt A csitári hegyek alatt című népdalt. Kihagyhatatlan a felsorolásból a Magyar Nemzeti Táncegyüttes élő táncarhívuma Zsuráfszky Zoltán koreográfus rendezésében.

Aki belekeveredett a város táncfergetegébe, az valószínűleg nehezen ült le számítógépe mellé vagy a telefonjához, hogy megkukkoljon egy online táncvállalkozást, ami pedig megérdemelte a közfigyelmet. Az ötletgazda Velekei László többször kivitte már kőszínházi közegéből a darabokat, korábbi táncgarázsa sajátos párbeszédre adott lehetőséget a nem feltétlenül balett-látogató közönség és az alkotók között.

Az idén is erős, érdekes egyéniségeket kért fel, ezúttal magányos, de inspirált rögtönzésre. Hat táncos – Góbi Rita, Ladjánszki Márta, Pataky Klári, Várnagy Kristóf, Feledi János, Gergye Krisztián – egymást követően külön-külön negyven percre bezárkózott egy térbe, csak borítékolt üzenetben kommunikáltak velük. Szavaikra, gesztusaikra nem volt semmiféle visszajelzés, nem számíthattak közönségreakcióra. Magukra maradtak a kellékekkel és az idővel. A kellékek között két széket, ágyat, tubát, hulahoppkarikát, két álarcot s egy teli vászonzsákot találtak. Érdekes volt, ahogy birtokba vették a teret, a kellékeket, majd az előre megírt kérdésekre válaszoltak.

Gergye Krisztiántól azt kérdezték, hogyan lett táncos a pszichiátriai intézet egykori gondozójaként. Egészségügyi szakközépiskolába jelentkezett, a pszichiátria érdekelte, de elsősorban művész akart lenni, s ápolóként végigtáncolta az éjszakákat a folyosón, ezáltal egy odatévedő idegen minden bizonnyal túlmozgásos betegnek nézte volna, derült ki a válaszból. „Miért akarja provokálni a közönséget?”, olvasta fel a következő kérdést. „Nem a közönséget, én önmagamat provokálom”, hárította el a felvetést. Rögtönzése témája a metamorfózis volt. A rögtönzés azért nehéz, fejtegette, mikor még a játék előtt beszélgettünk vele, mert egy adott szituációba előzmény nélkül kell azonnal belépni, nincs idő fölépíteni a karaktert. Elindul valami az inspirációk hatására, jó esetben a darab írja saját magát, a történet vezeti az embert. Gergye egymás mellé tette a két széket, beleültette az álarcokat, áttáncolt rajtuk, aztán a tubával táncolt, hol a kezére húzta, hol dajkálta, s a végére szinte bebábozódott vele. Igen erős jelenet volt.

Góbi Rita azt mondta el a magányos térben, hogy a darab kezdete előtt szereti a csendet, hosszú ideig készül, de pár perc múlva már minden porcikája mozgott, akkor is, ha beszélt. „Basszus, én csak egy dologba tudok elmélyülni”, mondta magának. „Azt képzelem, soha nem vagyok egyedül a térben, valakit mindig megérintek, valaki mindig megérint. Ha bemegyek egy térbe, lekapcsolom a villanyt, bántják a szememet a fények, de aztán keresek egy pontot, amit megszeretek, most ezt keresem, ez lesz az”, jelöli ki magának. Ő a karnevált kapta rögtönzése témájának. „Na ezt utálom”, fakad ki. „Nagy a zaj, túl sok az ember, én mindig kívülálló, külső szemlélődő vagyok egy ilyen tömegben. A tömeg dübörög, egyfelé visz, én meg a saját utamat járom, de hat rám a tömeg”, mondja építkezés közben. A kellékeket egy sarokba hordja, a két álarc csókolózni kezd, Góbi Rita pedig ennek a világnak a megközelítését, a visszarettenést, az ismételt próbálkozást ábrázolja. Az egyén szabad mozgásterét, a tömeg vonzását, az ellenállást vele szemben.

Pataky Klári már nem táncol, csak táncoltat, koreografál, s tudni lehet róla, hogy minden egyes mozdulatot finoman kidolgoz, begyakoroltat a táncosaival. Az online tér, a rögtönzött tánc talán számára a legnagyobb kihívás. A hulahoppkarikához nyúl először, ez már játszott egyik darabjában. Azt inspirációkból, jelekből azonnal kitalálja, hogy a karnevál lesz a téma. Rögtönzése – mely tudatosan, eredetien felépített, szép ívű produkció volt – során észre sem vette, hogy a karikát még véletlenül sem használta úgy, a karján pörgetve, ahogy ezt korábbi darabjához megtervezte.

Ezt a három előadást láttuk a hatból, a többit elmulasztottuk végleg. A rögtönzéseket rögzítették ugyan, de a produkció így egészben sehol nem lesz látható. Annak a pár ezer embernek az élménye marad, aki akkor, ott, élő közvetítésben a közönsége volt. n