Egy kihunyt ellenpont
Marosvásárhelyen született 1953-ban. Olvasással, tájékozódással töltötte korai éveit, és már kamaszként kritikusan szemlélte a közügyeket. Markáns véleménye volt, és ezt nem is tartotta magában. A kolozsvári egyetem magyar–orosz szakának elvégzése után szerkesztőként helyezkedett el, és annak az értelmiségi körnek lett a tagja, amelyben többek közt Balla Zsófia, Tamás Gáspár Miklós, Cselényi László és Orbán György is benne volt. Verseit a vajdasági Új Symposion is közölte, és állítólag többek közt ez szolgált indokul a folyóirat szerkesztőinek – köztük Sziveri János főszerkesztőnek – a leváltására. A Kolozs megyei pártlap, az Igazság Szőcs által szerkesztett ifjúsági melléklete, a Fellegvár se járt jobban.
Szőcs 1981 és ’82 közt az Ellenpontok című szamizdat kiadványt szerkesztette Tóth Károly Antallal, Tóth Ilonával és Ara-Kovács Attilával. A román titkosrendőrség, a Securitate több ízben letartóztatta és bántalmazta, aminek szövődményeként embólia alakult ki a szervezetében, és kórházba került. Nem sokkal később az Irodalomtörténeti Intézetben kapott állást, majd 1986-ban Svájcba költözött.
Versei egyszerre voltak az akkori hatalom számára megbotránkoztatók, és az irodalmárok szemében formabontók. Gintli Tibor és Schein Gábor például a nemzeteszme romantikus közhelyeinek hiányát és a fantasztikum, valamint az abszurd használatát ünneplik a verseiben, és kiemelik mint az erdélyi magyar költészet megújítóját. Blénesi Éva pedig a Tegnap és Ma sorozatban húsz évvel ezelőtt megjelent monográfiájában ezt írja Az uniformis látogatása című, 1986-ban megjelent kötet motívumai kapcsán: „A költő által választott »tárgyak« nem csupán semleges elemei a gondolati modell megjelenítésének, nem csupán közömbös demonstrációs objektumok, hanem jelképek. Méghozzá olyan jelképek, amelyek a Kelet-Közép-Európában élő ember számára a hétköznapi élet és történelem részei, és amelyek tárgyi mivoltukban vannak jelen, hús-vér valóságunk szerves részét alkotják, s jelképiségük révén megerősítik, amit már jól tudunk, hogy mint mindenütt e térségben, a politikai valóság elválaszthatatlanul egybefonódik az egyéni sorsokkal, kivédhetetlenül belép a »privát történelem« világába.”
Szőcs Gézát azonban nem csak megtalálta a politika, maga sem maradt távol tőle, életpályája pedig példásan bemutatja, miként oldódik fel egy olyan ember a hatalomban, akit korábban maga a hatalom lehetetlenített el. 1989 decemberében visszatért Romániába – svájci útlevelét már korábban visszaadta –, és először kisebbségi politikusként dolgozott, majd egyre magasabb tisztségeket töltött be az RMDSZ-ben, és a bukaresti törvényhozás szenátora lett. Amikor összetűzésbe került a párton belül, 1993-ban visszavonult, és könyv-, valamint lapkiadással foglalkozott.
A közéletbe 2010-ben tért vissza, igaz, 2009-ben szóba került képviselői jelölése az EP-választáson, ám akkor azt mondta, rá nagyobb feladat vár. Ezzel valószínűleg arra utalt, hogy egy év múlva kinevezték kultúráért felelős államtitkárnak.
Bár többször is hangoztatta személyes jó kapcsolatát Orbán Viktorral, több ízben is ellentétes állásponton voltak. Szőcs például nem értett egyet a Kossuth téri József Attila-szobor elmozdításával, de Alföldi Róbert leváltását sem támogatta a Nemzeti Színház éléről. Több, korábban általa beharangozott projekt sem valósult meg: nem lett semmi a budapesti nemzetközi filmfesztiválból, valamint a Hősök tere és a Városliget környékére tervezett múzeumi negyedből sem. Összesen két évig volt ebben a tisztségben, majd lemondása után, 2012-től a miniszterelnök kulturális főtanácsadója lett.
Ez idő alatt költőként szinte már alig nyilvánult meg, ugyan 2011-ben megválasztották a Magyar PEN Club elnökének, de egészen mostanáig szinte alig merült fel a neve. Az életpálya tekintetében is megrendítő, hogy épp a koronavírus-járvány miatt lehetett újból hallani róla: október végén számolt be arról a sajtó, hogy elkapta a fertőzést, és intenzív osztályon kezelik. November 5-én már a halálhírét tette közé a Magyar PEN Club. / Svébis Bence
