Balázs

„Gyere, papa, kész a húsleves”, mondta vasárnap kora reggel a telefonba, miután az előző este, vagy talán aznap hajnalban szétváltunk, de arra már nem emlékszem, hol, valahol a veszprémi éjszakában, talán a Pezsgőbárban vagy a Szürkebarátban lehetett, mit tudom én, hogy hol, de azért az fölsejlik, hogy ült velem szemben, és köröttünk mindenki meredten hallgatta az anekdotázását. Azt, hogy miként csempészte a könyveket Erdélybe, hogyan fenyegette a családját a megye mindenható ura, Pap János, miként úszta meg a bíróságon a környékbeli borosgazda ittas vezetésért elkapott fia, aki ezért cserébe azt íratta egy reklámszövegre, hogy „a vád ön ellen lopás, csalás, megvédi majd Horváth Balázs”, aztán ahogy gomolyogtunk bele az éjszakába, mint a cigifüst, kanyarogva, egyre többször került szóba a politika, az az átkozott, meg aztán egy-egy pillanat, igen, az is, ott, a Parlament ablakában, az a szerencsétlen pillanat, meg a titkok, a listák, az, hogy nem fogott kezet azzal, akiről tudta, mi is volt valójában. Tekeredtünk, mint a cigifüst, valahová be az éjszakába, a veszprémibe, ami akkoriban nagyon is speciális éjszaka volt speciális figurákkal, és valahol valamikor, késő este vagy talán már aznap hajnalban, ültünk egymással szemben, és a tekintete nem eresztett, s miközben gomolygott köröttünk a cigifüst, elvékonyodva és halálosan, azt mondta, hogy „én sosem árultam el senkit”, aztán szétváltunk, én erre, ő arra, húslevest főzni, hogy vasárnap reggel föltálalhassa, még gőzölgőn. / T. Á.