Azt hiszem, minden fantasztikus
Maradandó műalkotásnak én személy szerint azt tartom, ami után ha csak egy rövid időre is, de másként látjuk a világot. Valljuk be, gyakran önző módon tekintünk környezetünkre, még akkor is, ha ez nem szándékos. Saját a problémáinkkal, feladatainkkal vagyunk elfoglalva, és úgy viharzunk el az apró – de akár báger nagy – szépségek mellett, úgy gázolunk át másokon, hogy észre sem vesszük, mit mulasztunk el, vagy milyen károkat hagyunk magunk után. A Történetek a végtelenségről Roy Andersson előző filmjének stílusát és világlátását viszi tovább. Az Embernek lenni-trilógiaként ismert, rövid szkeccsekből összeálló filmek (Dalok a második emeletről; Te, aki élsz; Egy galamb leült egy ágra, hogy tűnődjön a létezésről) most újabb darabbal egészültek ki, tetralógiává duzzasztva azokat.
Sok közös vonásuk van ezeknek a moziknak, az egyik legszembetűnőbb, hogy egy nagyon egyszerű módszerrel késztetnek megtorpanásra. A manapság divatos, szinte kapkodó kameramozgással ellentétben Roy Andersson filmjeiben a nézőpont statikus. Minden jelenet egyetlen, festményszerűre komponált képkivágatban zajlik, mozdulatlan megfigyelővé téve ezzel a nézőt. Ez a pozíció tökéletesen megfelel annak az állapotnak, amelyben a mozgókép megtekintése közben vagyunk: egy helyben üljük végig a filmet ott, ahová a jegyünk szól. Megfigyelők vagyunk csupán, kíváncsi voyeurök, akik tehetetlenül nézik végig a történéseket.
Mindehhez fakó képek, szürkébe hajló színvilág társul, mind a vizualitás, mind pedig a színészi játék visszafogott, nyoma sincs semmifajta harsányságnak, amely a mai mozikat olyannyira jellemzi. A hangulat egyszerre groteszk és nyomasztó, a rendező pedig az érzelmek végtelen skáláján rángat végig jelenetről jelenetre. Ezek a hol tragikus, hol komikus, hol szívszorító, hol pedig szívmelengető szkeccsek igazából nem is önálló, egész sztorik, pusztán egy-egy vakuvillanás valami nagy egészből, aminek csak sejthetjük az elejét és a végét, ugyanakkor épp ezáltal állnak össze filmmé: egymástól független emberi sorsok szervülnek valami nagyobb, beláthatatlan rendszerbe, ami a cím alapján maga a végtelen.
Az egyik legemlékezetesebb jelenet – amely akár a film ars poeticája is lehetne – egy kis kocsmában zajlik. Odakint nagy pelyhekben hull a hó, a díszítésből ítélve karácsony van. Mindenki némán figyeli a hóesést, csak egyelten férfi szólal meg: „Hát nem fantasztikus?”. „Mi?” – kérdezi egy mellette álló. „Hát minden” – felei a férfi, majd elbizonytalanodik: „Legalábbis azt hiszem.” Majd maga elé mered, és összefoglalja a lényeget: „Azt hiszem, minden fantasztikus.”
Roy Andersson filmjei ebből az alapállásból beszélnek a világunkról és az emberi kapcsolatokról. A Történetek a végtelenségről szkeccseiben két figura tér vissza újra és újra: a pap, aki elvesztette hitét, és egy férfi, aki összefut egy régi iskolatársával, aki szerinte sokkal többre vitte, mint ő. Valójában mindkét eset ugyanazt a szorongást mutatja be: a kiüresedett életet, amikor elillan az, amire minden egzisztenciánkat építettük, és amikor egy szinte vadidegen sorsa jobban kezd érdekelni, mint a sajátunk. Az életünk nagy része hiábavaló erőfeszítések és feleslegesen befektetett energiák tömkelegével telik. Pedig valójában csak annyit kéne tennünk, hogy felfogjuk: minden fantasztikus. Legalábbis, azt hiszem. / Svébis Bence
(Történetek a végtelenségről, 78 perc, forgalmazó: Vertigo Média Kft.)
