Az idő gyöngyözése

A Mohácson 1913-ban született Rozsda Endrét Bartók Béla keze és játéka döbbentette rá arra, hogy nem kortársa önmagának. Két barátja, Ámos Imre és Anna Margit 1937-ben vitte magával Rozsdát Bartók Béla hangversenyére. „Bartók nem a szemléletemet változtatta meg, hanem az életemet” – mondta Rozsda egy televíziós interjúban. Megérttette vele, hogy „kortársnak kell lenni”. A jelenidejűség számára nemcsak a mindenkori valóság absztrakt ábrázolását jelentette: azt festette meg, ami az ő életében valóságosan vagy lehetőségként megmutatkozott. Szürreális képein minden fehér felületet kitöltve egymásnak feszülnek a pusztító és a teremtő erők, a színes motívumok szinte kiabálnak a vászonról, az áradó, hömpölygő formák zaklatottságukban is kiegyensúlyozottan szépek ezeken az alkotásokon. Rozsda Endre számára ugyanis „az idő, a sokszínű és csillogó felejtés: örömök és szenvedések, az idő gyöngyözik”.

„Jósképes vagyok” – mondja a tárlaton is vetített filmben. A jelent látja és a jövőt érzi. Megérzi. Amikor gyerekként sárgaságban szenvedett, fölvitték a hegyekbe gyógyulni, a visszaúton nem akart megmaradni a személyvonaton, nem bírtak vele, le kellett szállniuk a szerelvényről. Nem sokkal később a vonatot fölrobbantották. „Látom a bajt, a háború alatt is megéreztem, hol veszélyes, hova nem szabad állni” – mondta.

Hirtelen nőtt fel, nem voltak gyerekrajzai. Fehér falakra fekete cipőket rajzolt, s csalódott, amikor nem vették észre, hogy a lábbeliket hátsó nézetből is ábrázolni tudta. Amikor a felnőttek arról faggatták, mi akar lenni, azonnal rávágta: festő. Nem cipész? – kérdeztek vissza meglepetten.

Aba-Novák Vilmos szabadiskolájában tanulta a festészetet. Huszonhárom éves sem volt, amikor egyéni kiállítást rendeztek neki a Tamás Galériában. Meglepően élénk és kedvező kritikai, szakmai visszhangra talált, még a Szépművészeti Múzeum is vásárolt tőle. 1938-ban Párizsba költözött, ott fejlesztette tovább képességeit. Franciaország német megszállása után visszajött Budapestre: „Azt hittük, Magyarországon lehet Párizst csinálni.” Maga mögött hagyta az École de Louvre tanfolyamát, a megismert barátokat, Max Ernstet, Giacomettit s Picasso későbbi feleségét, Françoise Gilot-t, akivel megosztotta a műtermét, s tanította is: „Délelőtt festhet nálam, egy óra előtt én fel nem kelek.” Megjósolta neki, hogy két gyereket szül majd Picassónak. Ez a jövendölése is bevált. (A Várfok Galéria Rozsda halála után egy évvel közös kiállítást rendezett a magyar művész és Gilot műveiből.)

Rozsda Endre magyarországi reményeit, nekibuzdulását széttaposta a sztálini diktatúra. 1945-ben Pán Imrével, Mezei Árpáddal, Kassák Lajossal és más művészekkel megalakították az Európai Iskolát Budapesten, amely három éven át szellemi vitaműhelye volt a kultúrának. Később a politika teljesen elszigetelte a csoportot, formálisan meg is szűnt az Európai Iskola, egykori tagjai 1948 után már csak hármasával jöttek össze, mert tudták, sőt tudatták is velük: ha nem vonulnak vissza, előbb-utóbb az ÁVH Andrássy úti börtönében találhatják magukat. A szürrealizmusban ellenséget látott a rendszer, festeni jószerivel csak titokban lehetett, a képzőművészek akkor kaptak festéket, ha elmondták, milyen képet készítenek vele. Rozsda ekkor illusztrációkat rajzolt, illetve bábokat készített éppúgy, mint barátai közül például Anna „Manci”.

Az 1956-os forradalom leverése után visszatért Franciaországba, és három héten át nem csinált mást, csak kiheverte a forradalom bukását – emlékezett vissza a kiállításon látható filmben. Utána betért a legnagyobb párizsi szürrealista képtárba, ott meg sem akarták nézni a festményeit, de amikor nem tágított, és meglátták az alkotásait, gyakorlatilag eldőlt a sorsa. Művészete méltó teret kapott a művészetek városában. Barátja lett André Bretonnak, megismerkedett Picassóval, megkapta a Copley-díjat. A montmartre-i Bateau-Lavoirban neki felajánlott műteremben dolgozott 1999-ben bekövetkezett haláláig.

A Várfok Galéria – amely a legértőbb gondozója hagyatékának – mostani kiállításának fókuszpontja „Rozsda szürrealizmus felé induló útjának bemutatása azon évforduló kapcsán, hogy a festő éppen nyolcvan éve, 1937-ben hallotta és látta a Zeneakadémián Bartók Bélát játszani, ami sorfordítónak bizonyult a fiatal művész karrierjének alakulásában”.

A tárlat anyaga kiegészült ez idáig nem látott papírmunkákkal, Rozsda érett korszakába tartozó izgalmas művekkel. Ritkábban látott, ám igen jelentős grafikai munkásságába is bepillanthatunk. A Várfok Galériának ez a tizedik Rozsda Endre-kiállítása. Párizsban pedig a Luxembourg kertben, az Orangerie du Sénat kiállítóteremben retrospektív tárlat nyílt a nyáron Rozsda alkotásaiból. A festő több ezer, képzőművészeti látásmóddal és igényességgel készített fotójának a Mai Manó Ház ad otthont Budapesten. n