Aprajafalva dilemmája

Aprajafalva dilemmája



A teljes népesség 16 százaléka közepes vagy annál nagyobb valószínűséggel szavazna egy LMP–Momentum–Együtt–Párbeszéd közös listára a Medián szerint. Gondolkodjunk egy kicsit!

Először a szükséges elhatárolás: ma nincs ilyen lista, a szándék sem egyöntetű, minden csak feltételezés. De a 16 százalék, az sok lenne. Masszív, országos politikai erő. Releváns parlamenti jelenlét, és végre friss levegő, sőt kereszthuzat az MSZP–DK-csatározásokat befogott orral szemlélőknek. Nem mellesleg Aprajafalva egyes lakóinak utolsó vagy „az” esélye arra, hogy magasabb szintre emeljék politikai jelenlétüket. Szaladjunk végig gyorsan a lehetséges résztvevőkön!

Vannak, akiket hosszú ideje, növekvő csalódottsággal taszigálok, hogy tessék önálló pártként működni. Az Együtt megpróbálta, de egyelőre nem sikerült, a Párbeszéd pedig soha, egy másodpercig sem gondolta magáról, hogy valódi párt lenne, azaz több egy újabb összefogósdi egyik eleménél. Ideje ezeket beismerni.

A Momentum szépen indult, de nem tud jövő tavaszig elműködni a Nolimpia lendületével. Ha már nem megy ki az országos hírportál a bácsbokodi rendezvényükre címlapon tudósítani, akkor az is csak egy olyan harmincfős vidéki lakossági fórum, amit a többi párt is abszolvál hetente. Eddig komoly hátszéllel hajóztak, mint kábé az LMP 2010-ig, de ők már nem tudnak ráülni egy összerogyott liberális párt árván maradt bázisára. Ha nincs új téma vagy az elsüllyed, mint az újabb népszavazási kezdeményezéseik, úgy radikálisan szűkülnek a megjelenések. Szó se róla: ha van vagy lesz olyan hangulat, hogy minden „nem MSZP-s és nem DK-s” szavazó feléjük induljon meg, lehet esély küszöb fölé kerülni. De öt-hat párt ugyanazt a szűk, 8-10 százalékos sávot akarja bejátszani, és könnyen mind körön kívül maradhatnak. És még egy: a Momentumnak az eddig visszakézből kiosztott pofonok meg sem közelítik azt, amire a kampányban számíthatnak, akár minden irányból.

Ugyanez a dilemmája az LMP-nek, azzal a különbséggel, hogy míg a Momentum már majdnem létezik, az LMP még majdnem, ha értik, mire gondolok. Maradtak Schrödinger macskapártja, alkalmilag, alulról nyalva a küszöböt. Senki nem azért alapít pártot, hogy a harmadik választásra is csak egy, nagy szerencsével elérhető minifrakciót tudjon ígérni. Az LMP nyolc év alatt egy centivel sem került közelebb ahhoz, hogy a Fidesz váltópártja legyen. Sem a zöld, sem a szirizás hullám nem emelte magasra, és 2018 csatájában már nem lesz privilégiuma a fehér kocka, nem lesz egyértelmű alternatívája a fiatal, urbánus, liberális szavazóknak. Ugyanakkor ha Schiffer Andrást elzárják egy lefüggönyözött szobába a Kuncze-formájú vudubabájával és két doboz gombostűvel, már simán kompatibilisnek tűnnek a többi szereplővel.

Valószínűleg ez az a pillanat, amikor komolyan meg kell fontolni, hogy összetolják a bútort. Az MSZP és a DK egymást gyalulva sikeresen vadítják el maguktól a szavazókat, mindkét párt támogatottsága érdemben csökkent, ahogy az esélye is annak, hogy közös listára üljenek. A külön MSZP-vel és külön DK-val viszont az Új Pólus (szépen kérem, ha összeállnak, találjanak rendesebb nevet) simán versenyképes lehet. Igen, egy ideális világban a pártok megadják a lehetőséget a polgároknak, hogy rájuk és csakis rájuk szavazzanak. Ha az említett politikai szereplők közül legalább hárman őszintén hiszik és tudják, hogy jövő tavaszra képesek az önálló bejutáshoz szükséges támogatást összekaparni, és meg is teszik, én leszek a legboldogabb. Rühellem az összefogósdit. Ha viszont nem biztosak ebben, akkor technikailag ez az a pont, az utolsó esély, hogy még összerakjanak egy szabadságot, Európát, toleranciát, emberséget, tisztességet hirdető választási pártot.

Vagy jövő tavasszal a többségüktől elbúcsúzunk. Tiszta helyzet, annak is van előnye. n

Tanácsadók célkeresztben



A hazai politikai folklór állandó eleme a forrongó Magyar Szocialista Párt. Némi túlzással – vagy talán túlzás nélkül – ha egy újságíró témahiányban szenved, elég néhány véletlenszerűen kiválasztott szocialista politikust felhívnia, a tőlük szerzett, garantáltan eltérő tartalmú információkból simán cikket írhat. Más kérdés, hányan kattintanak rá vagy hányan lökdösődnek türelmetlenül a bevásárlóközpontok újságosstandjainál egy MSZP-sztori kedvéért.

Gondoljunk bármit az MSZP-ről, a párt régi nagyjai, de még a kisebbjei is, képesek voltak rafináltan használni a kiszivárogtatás eszközét, így üzenve a közvéleménynek, párttársaiknak, előkészítve későbbi bejelentéseket és persze megalapozva jólértesültségük nimbuszát a sajtó köreiben. A hanyatlás jele, hogy ezek a módszerek már egy jó évtizede öncélúak, önfényezők, önigazolók és önleleplezők. Nem arról adnak hírt, hogy – amint laptársunk éleslátóan megjegyezte – „értesüléseink szerint kettőnél több érdekcsoport van az MSZP-n belül”, hanem főként arról, hogy ezek az érdekcsoportok nem politikai véleményekre, nézetekre, meggyőződésekre épülnek, hanem a személyes lekötelezettségek hálózataiba szerveződnek. A magukat rafináltnak képzelő kiszivárogtatók saját magukat is savazzák, amikor párttársaikat mószerolják. Ráadásul a párt mostanra olyan méretűvé zsugorodott, hogy aki ismeri ezt a közeget, hiba nélkül képes azonosítani bármely cikk titkos forrását. Ebből pedig következtethet az adott személy érdekeire és az általa mondottak relevanciájára, s nem mellesleg az igazságtartalmukra is.

Ami ezenfelül újdonság, hogy az MSZP egykoron híres volt arról is, miként tudta lényegében egyik percről a másikra fegyelmezni magát, ahogy mondták, „összezárni” a közelgő választási küzdelem előtt. Újdonság, hogy a most május végén, az ilyenkor szokásos 90 százalék feletti szavazati aránnyal miniszterelnök-jelöltté választott Botka Lászlónak napi rendszerességgel üzenik meg párton belüli ellenlábasai: „ha nem hozza a számokat”, útilaput kötnek a talpára. Csakhogy akik most Botkának üzengetnek, ugyanazok, akik nem hozták a számokat a tavalyi kongresszuson létrehozott hatalmi konstellációban. Botka profil- és pozícióváltó kísérlete enyhén szólva nincs sikerre ítélve, ugyanakkor a közelgő bukásáról szóló, az MSZP-n belülről a nyilvánosságba ömlő teóriák azt okozzák, sőt azt célozzák, hogy bukjon is meg minél előbb. A Botka utáni korszakra szóló ajánlat viszont nem több annál, mint hogy folytatódik az a példátlanul sikeres ellenzéki politika, ami 2017 elején abbamaradt.

A jelen MSZP-belharcainak másik újdonsága, hogy a pártvezetéssel szembeni üzengetés jórészt a kormány propagandasajtóján keresztül zajlik. A NER nyolcadik évét taposva – vagyis hát inkább a NER tapos mindannyiunkon nyolcadik éve – kimondható, hogy ez a kollaboráció egyik fajtája. És az még a legjobb eset, ha ezt a magatartást a politikai butaság állítja elő.

Mindez lehetne az MSZP magánbaja, én sem írtam volna meg ezt a cikket pusztán emiatt. A szocialisták megmaradt szavazóin kívül az ország népe nem titkolja: képes elképzelni az életét egy MSZP nélküli világban. Éppen a fenti jelenségek győzik meg arról nap mint nap azokat, akik utálják a szocialistákat, vagy már csak nevetnek rajtuk, hogy ideje volna megsürgetni az egyre húzódó agóniát.

Ami azonban szintén új vonás, hogy a kiszivárogtatás – bár igazából ez sem pontos kifejezés, mert az valódi információkat feltételez, nem saját gyártású fél- vagy negyedigazságokat – tárgya az is, mi van a kommunikációs igazgató szerződésével vagy milyen múltja van a miniszterelnök-jelölt tanácsadójának. Ne tévedjünk, ezek bizalmi állások, egyáltalán nem lényegtelen, kik töltik be ezeket. Az viszont a nevetségesség határán túl van, amikor az a téma, hogy az új tanácsadó eddigi pályafutása során – és itt kapaszkodjon meg mindenki – tanácsokat adott. Ráadásul most egy baloldali pártnak baloldali tanácsot kínál. Hogy e döbbenetes tények alkalmasak lehetnek a köznyugalom megzavarására, az azokról az MSZP-s forrásokról állít ki bizonyítványt, akik erről sugdosva turnézzák körül a médiát.

Nem titok, hogy én is dolgoztam az MSZP egyik tanácsadójaként éveken keresztül. Ilyesmit, ami most zajlik, nem tapasztaltam. Legfőképpen azt nem értem, hogy azok a politikusok, akik most a szerepüket – és ezen keresztül a nem túl trendi MSZP-t – nyilvánosan felvállaló tanácsadók fejével gurigáznak, mégis mit képzelnek: ugyan ki akar majd egy olyan pártnak dolgozni, ahol a befolyásukat féltő „hatalombrókerek” a tanácsadókat próbálják levadászni, ha a saját miniszterelnök-jelöltjükkel van bajuk? n

Jobbító DNS



Két hír a közelmúltból:

1. Kenderesi Tamás, az olimpiai bronzérmes úszó összesen 523 000 forinttal segítette azt a négygyerekes családot, amelynek a Tolna megyei Decsen porig égett a családi háza. Kenderesi szintén a megyéből, Aparhantról származik. A tavalyi riói olimpián viselt melegítőjét jótékony célra ajánlotta fel, a 205 ezres végső licithez a húszéves versenyző saját pénzéből ugyanannyit adott. Felhívására adakoztak még, így jött ki a több mint félmilliós összeg.

2. A háromszoros olimpiai bajnok Hosszú Katinka csatlakozott a Mol csapatához. Az együttműködési megállapodás értelmében ezentúl a Mol-csoport támogatja a világ egyik legjobb sportolóját. Az úszónő felajánlott egy aláírásával díszített, válogatott úszósapkát a Mol-csoportnak. A tárgyról készített képet a Mol-csoport kiteszi a Facebook-oldalára, és ha 25 000 lájk érkezik a posztra, akkor a Mol hárommillió forinttal támogatja a Gézengúz Alapítvány kisgyermekeken segítő hidroterápiás módszerét.

Lehet, hogy csak én veszem észre a két felajánlás közti különbséget, lehet, hogy ez az alig észrevehető eltérés csak engem zavar, mindebből mélyreható következtetéseket nem szabad levonni. Mégis, én ezt a mentalitásbeli differenciát lényegesnek tartom, s bár csodálom Katinka bátorságát, mármint hogy nem fut el a konfliktusok elől, sőt a düh még nagyobb teljesítményre sarkallja, ám amikor azt mondja, ő elsősorban másokért ütközik, nem hiszek neki. Előfordul, hogy céljai egybeesnek másokéval, de legtöbbször magának követel kiváltságot, különleges bánásmódot. A FINA-vezetéssel való ütközése is elsősorban anyagi természetű, amelyhez most neves társakat állított maga mellé, a társaság joggal akar nagyobb beleszólást az őket, pontosabban pénztárcájukat érintő döntésekbe. (Érdekes módon az amerikai úszócsillagok legtöbbjét hidegen hagyja a világkupa pénzdíjas versenysorozata, ott rigorózusabbak a szabályok, mert aki egyetemi sportoló, ösztöndíjat kap, s nem indulhat ilyenen.) Úgy látszik, hogy bizonyos szervezetek másutt is szívesen nélkülözik a konzultációt az érintettekkel, falba csak akkor ütköznek, ha azok érdekérvényesítő képessége és harciassága összeér, úgy, mint Katinka esetében.

Mindenesetre a legkülönbözőbb szakmák spílereinek e tárgyban megosztott panaszait ritkán kíséri ekkora ujjongás. Nem áll mögéjük a Mol sem, amelynek vezérigazgatója az ünnepélyes bejelentés alkalmából kifejti, milyen imponáló, ha valaki a jobbításért vállalja a konfliktusokat, s ez a hozzáállás ott rejlik a „Mol-DNS-ben” is. Másutt azonban mintha hiány volna ebből a DNS-fajtából. Az akciók, nekigyürkőzések java hiábavaló, mert sem a fellépés ereje, sem a belső kohézió, a társadalmi szolidaritás nem akkora, hogy garantálja a sikert. Katinka és párja szintén nem a párbeszéd híve, szinte kizárólag proklamációkkal, nyílt levelekkel kommunikál. A hazai vizeket szinte azonnal zavarossá tette, a FINA-nak pedig a közelgő budapesti vb és tisztújítás idején nyilván nem hiányzik az úszófenoménekkel való háború. Mi, szurkolók azért dörzsöljük a kezünket, mert Katinka helyettünk győzhet egy olyan csatában, amelynek helyébe oly sokszor odaképzeljük magunkat. Közben mellékessé válik az a nemzeti sajátosság, hogy Hosszúék szabadon keverhetik össze az állam jótéteményeit a szponzorok nagyvonalúságával, valamint az amatőrségen már rég túllépett versenysport díjesőjével, amely már messze nem a vitrinekben mutatható érmekről, serlegekről szól. Katinka páratlan teljesítményét persze meg kell fizetni, nem érheti őt kritika azért, mert „szabadságharca” elsősorban a pénzről szól. A baj az, hogy ebben a szemforgató magyar világban elmosódnak, egymásba érnek a különböző juttatások, előnyök és kiváltságok, s ha ebben az állam, a politika szintén képmutató és ködösít, a térfoglalásnak, a birtokháborításnak, mások igazságtalan kiszorításának nincsenek határai. (Hosszúék esetében bőven találkoztunk ennek konkrétumaival.)

Fogalmam sincs, hogy az úszók közül hányan várják keserű szájízzel a versenyeket, mennyien nézik idegenkedve Katinkáék medencén kívüli mozgását, másokat kiszorító mohóságát, valamint hogy a FINA diplomatamosolyú főnökei mennyire vannak torkig a hazai szövetség elegánsnak aligha nevezhető torzsalkodásával. A költséges magamutogatást körülöleli a növekvő káosz, ami nem vet jó fényt ránk, holott minden az arculatjavítás jegyében zajlik.

De térjünk vissza a tréningruhához és az úszósapkához. Hasonlítsuk össze Kenderesi Tamás gesztusát Katinka Mol-pénzen kifundált marketingadományával, talán így láthatóbbá válik, miről szólt a publicisztika. n

G19



Azok a politikai vezetők, akik eddig jó eséllyel indultak a látszatra sem adás világversenyében, most mind második ligások lettek, miután a hamburgi G20-ak egyik tanácskozásán Donald Trump amerikai elnökkel a lánya is megjelent, s időnként be is ült apja helyére Theresa May és Hszi Csin-ping közé az asztalhoz. Kell hozzá lélekjelenlét, hogy ne indítsak egy példasorozatot, hogy ki ki helyett hova ülhetne be, ha ez a gyakorlat meghonosodna, de maradjunk annyiban, hogy ha csak ezzel lógott volna ki az Egyesült Államok a tanácskozás mezőnyéből, valószínűleg mindenki csak vigyorogva dőlne hátra.

De nem így van. Az amerikai elnök második európai látogatásán továbbszigetelte magát, annak ellenére hogy a korábbi főbűnét mintha levezekelte volna. A debütálás után abban sűrűsödött az európai kritika, hogy nem nyilvánította ki elkötelezettségét, hogy az Egyesült Államok, illetve a NATO szükség esetén megvédi a tagállamokat. Azóta ezt mégis elmondta nyilvánosan Klaus Iohannis román elnök társaságában annak amerikai látogatásán, s most megismételte Lengyelországban is. Mégsem javult a képe, főképp a nyugat-európai vezetők mégsem érezték őt közelebb magukhoz. Hamburgi fellépése után a sajtóviták már nyíltan a feladatra való alkalmatlanságáról szólnak.

A valódi, profi adminisztrációnak mindig okoz hasfájást, amikor az első vezető négyszemközt tárgyal. Trump esetében ugyanez valószínűleg pillanatok alatt kifejlődő gyomorfekéllyel jár. Nem tudnék hirtelen még egy vezetőt mondani, akinek eredeti kijelentéseit, megállapodásait ilyen sebességgel kell módosítani. Majdnem ott tartunk, hogy ő első fokon szokott valamit mondani, szinte nem is érdekes, hogy mit, majd két hét múlva valaki megmagyarázza, hogy pontosan mire is gondolt. Most Putyinnal megállapodott, hogy együttműködnek a kiberbűnözés elleni küzdelemben, majd azt mondták a többiek, hogy nem is. A viszonylagos biztonságot tulajdonképpen az adja, hogy az amerikai adminisztráció képes korrigálni a színpadon peckeskedő ember hebehurgya poénjait.

Most persze a javítás is csak annyira sikerült, hogy hirtelen mindenki G19-ről kezdett beszélni. Nem tudták őt visszakönyörögni a párizsi klímaegyezménybe, mire a többiek úgy döntöttek, nélküle viszik tovább a folyamatot. S teljes értetlenség, dacos ellenállás fogadja továbbra is protekcionista nézeteit, annak ellenére hogy egy kis protekcionizmusért mások sem mennek a szomszédba. Csak lassan mindenki rájön, hogy a protekcionizmus mint a szabadkereskedelem bizonyos fokú korlátja mint krízishelyzetek átmeneti megoldási eszköze egészen mást jelent, mint az egymás közötti kapcsolatok alapelve.

Ehhez képest Lengyelországban Trump a Nyugat sorsa miatt aggódott. Magyar kormányzati füleknek igazi muzsika lehetett ez a kritika, vagy lehetett volna, ha utána vigyázó szemeit mindjárt Keletre vetette volna, de nem. Éppenséggel a nyugati értékek újbóli megerősítését szorgalmazta, benne persze a nemzetállamot, jelentsen ez az ő értelmezésében bármit is, s például a deregulációt, melyet – ha a szavak visszanyernék eredeti értelmüket – akár neokonzervatív vagy neoliberális eszmének is mondhatnánk. Annak van jelentősége, hogy ezt az alapvetően konzervatív, amerikai értelemben konzervatív eszmecsomagot éppen Lengyelországban mondta el. De érdemes ezt a helyén is kezelni. Az Egyesült Államoknak, ha Európával együtt akar működni, s a maga mostani kusza módján nyilván együtt akar, Németországgal és Franciaországgal s az Európai Unióval kell egy hullámhosszon mozognia. Az Oroszországgal bratyizó, de Lengyelországon keresztül vívott ideológiai háború az eltunyult Nyugat neo-neokonzervatív újrapumpálásáért valójában még az ő esetében is nonszensznek hangzik. n

Forró pillanatban



Kicsit belekapok a Facebook mániájába s a környékébe. Tudom, a „digitális bennszülötteket” ez nem zavarja majd, legfeljebb kinevetik, közben már rég másutt vannak. A „digitális bevándorlókat” viszont, mint engem is, több alkatrésze is idegesít. Pedig nyilván jó dolog ez az egész, hiszen a közösségi média segítségével szerveződnek a bulik, a tüntetések, innen kapod a friss híreket, és ami a legfontosabb, ennek révén bővül kis- és nagycsoportos kapcsolati hálód. Megbeszélhetsz, hirdethetsz, üzletelhetsz, önképed fényezheted. Megoszthatod legjobb fotóid, elmondhatod kreatív dolgaid, mit szereltél-írtál-csináltál – és lájkolják, követőid lesznek. A „követőkkel” persze máris bajom van. Van turpisság is benne az életformát tekintve, mert régen barátaid voltak, két-három testi-lelki jó barát, most pedig van háromszázhúsz követőd. Ugyanaz? Jó, tudom, ennek is van jelentősége, amikor bemutatsz mondjuk egy filmet, és a követőkön mérheted a siker mélyrétegét. De akkor is.

Belevágok akkor a deficitek sorolásába. A kedvencem a „mindig online kell lenni” jelszó. Aki nincs a Facebookon, az nem létezik, de az sem, akit nem kommentelnek. Értem én, hogy az online-mánia mögött a jelenbeliség utáni vágy rejlik. Benne kell lenni a forró pillanatban, mindig és sokakkal egyszerre. Régen azt mondták, érezni kell a korszellemet. Csakhogy a „jelen” sikamlós, felszínes valami, ahogy az újsághírjelen is más, mint a történelmi jelen. Más a kis közösségünk jelene, mint a másik kis közösségé. A jelenek ütközését nem tudja felülírni a mindig online lenni jelszava. A jelenbeliség rétegzett jelenség.

A második deficit, hogy a mindig jelenben lenni egyben múltfelejtés és jövőtlenség is lehet. A múltfelejtés magától jön, a jövőtlenség ellen ki-ki maga küzd, hisz vannak terveink, céljaink. De a „forró pillanatban élés” akár észrevétlenül is veszélyes lehet. Mert a jelenben élés mámor is, amelyben elragad mások érdekessége, öröme, dühe, és máris kiléptél önmagadból. Visz a pillanat dinamikája, amely – valljuk meg – nem tart soká.

Rokon gyakorlat a „jelen lenni” parancsa. Jelen kell lenni a társaságban, abban a kulturális közegben, amelyet fontosnak tartasz, a szakmában, a piacon, netán az irodalmi életben. A „jelen lenni” persze fontos aktus, hisz a közvélemény könnyen felejt, ha nem mutatod magad, könnyen leírnak („hát ez még él…?”). De az állandó jelenlét ugyanakkor „koptat” is, aki túl sokat szerepel, azt megunják.

A múltfelejtés viszont egy pici csapda, legalábbis abban az értelemben, hogy nem törlöm a múltamat, hanem mondjuk szépítek rajta ezt-azt, kicsit „eltakarok” belőle. Csakhogy a múltamhoz való viszonyom személyazonossági probléma: én az vagyok, amit cselekedtem, akár tagadom, akár felejtem, akár ünneplem. Még bonyodalmasabb a forró pillanatban élésnek a jövőteremtéssel való kapcsolata. A jövő mint önteremtés a kérdés. Mert nemcsak célokat követek a jövőben, hanem azok megvalósítása során magamat is alakítom. Sartre-i gondolat a „projet”, a terv, a cél, amit el akarok érni, és önmagam mint projekt, vagyis amit ki akarok hozni magamból, ami a célkövetés során kijön belőlem. A holnapi önteremtés olyan aktus, amit a jelenben levés elfed, a mindennapos tesz-vesztől nem látszik, miképp formálom maiból holnapivá magam.

A „mindig online lenni” utolsó komponense a másokban való feloldódás. Ha virtuálisan együtt vagyok a többiekkel, ha „csoportom” ugyanazt a gittet rágja, elfelejtem saját depressziómat, csalódásomat vagy kisebbrendűségi érzéseimet. Más kifejezéssel élve ez az önelvesztés. Na, itt már elszaladt velem a ló, abba is hagyom, mert nyilván van egyensúlyi állapot is, a józanul kezelt Facebook normál reklámmédiaként is funkcionálhat, és élheted életed, ahogy kedved tartja, formálhatod az ottani közvéleményt satöbbi („kinn is vagyok, benn is vagyok, jaj de nagyon boldog vagyok…” – LGT).

Azt a közhelyet már nem is említem, hogy hány fontos tennivalótól, olvasmánytól, kreatív működéstől veszi el az időt. Az alkotás, a „valami csinálása”, sőt maga a gondolat is folyamat. Vagyis ahhoz, hogy a kezeid között valami komolyabb dolog szülessen, tervrajz, cikk, zenedarab, cégalapítás, ahhoz folyamatosan kell rajta dolgoznod. Ezt a folyamatos rajtalevést szakítja meg a mindig online kell lenni ingere. Újra meg újra meg kell nézned a friss bejegyzéseket, majd azonnal válaszolnod kell, vagy kommentelned, s mindez időrabló foglalatosság. Álladóan félbeszakítani a szellemi vagy épp fizikai munkafolyamatot veszélyes, mert közben elvész a spiritusz. Pár éve a „szórt figyelem kultúrájának” neveztem ezt a jelenséget, disztrakciónak. Ez mára betokosodott habitus lett társadalmunk egy hányadában. Hadd tegyem mindjárt hozzá, hogy a szórt figyelemnek is vannak előnyei. Arthur Koestler tudományelméleti könyvében írta, hogy ha egy probléma megoldásán töröd a fejed, és az istennek se jön a megoldás, akkor a feladat „mellé kell gondolni”. Nagy felfedezések születtek ezzel a módszerrel. De ezt inkább csak tréfaképp említem, a szórt figyelem könnyen a szellem buktája lehet.

Persze ezek az érvek a kreatív emberek gyakorlatát érintik. A Facebook köznapi használatra persze bevált.

Radnóti Fanni Naplójában olvasom meglepetéssel, hogy a társaság – Ortutay, Radnóti, Aczél, Hont, de Vas István és mások is – minden este valahol összejöttek, lakáson, kocsmában, kávézóban. És dumáltak. Fiatalkoromban, az ötvenes évek közepén-végén még élt ez a szokás. Délután ötkor már nem lehetett helyet kapni az eszpresszókban. Ültünk egymás ölében, és dumáltunk vagy csajoztunk egy kávé mellett. De baráti körök össze is jártak, volt miről beszélni, vitatkozni éjfélig, aztán pihenésképp zenét hallgatni. Aztán jött a tévé, és szép lassan eltűntek a társaságok: meccs van, híradó, jó film. Hazamentek a legények. Nyugatra kerülve – ’60-ban – ámultam, hogy a világvárosok utcái estére elnéptelenedtek. Aztán hozzánk is megérkezett a tévé, és megértettem.

Az összejárás nemcsak eszmecsere volt, hanem összecsiszolódás is, pontosabban az urbanitás iskolája. Az értelmiségi vagy a középosztálybeli viselkedés nem az égből pottyant le, hanem a különböző összejárók gesztusrendjében alakult ki. A tévé gyors elterjedése leépítette ezt a fajta közösségi létet. Erre a hiányzó közösségi létre stoppolt helyet magának a Facebook-éra, amely a hiányt a virtuális együttléttel tudta vagy kísérelte meg pótolni. n