A görög eredetű, zenekísérettel előadott dráma a 19. század szalonjaiban Európa-szerte virágzott. A zenével illusztrált próza vagy vers igen kedvelt műsora volt az akkori társasági életnek. „A delnők szavalatait a zongoristák vad futamokkal kísérték. Ez az ízig-vérig romantikus műfaj igazi erőpróba az előadóművészeknek. A zongoristának és a verselőnek ugyanis nagyon figyelnie kell egymásra. A szavalótól nemcsak remek ritmusérzék, hanem jó hallás is szükségeltetik, hiszen pontosan kell belépnie, igazodnia a zongoristához.”

A 168 Óra e heti címlapján Szelényi Iván látható. A neves szociológiaprofesszor a vele készült interjúban úgy interpretálja a közelmúlt eseményeit, hogy miután megsérült az eddig sebezhetetlennek hitt vezér karizmája, odalett a Fidesz körüli varázs is, ezért érthető, hogy a párton belül a nyilvánosság számára is látható törésvonalak keletkeztek, és hogy Orbán Viktor már a menekülőútját készíti elő.

A hetilap digitális változatát itt lapozhatja végig.

Ellenzéki csoportosulások és a függetlenség. A 168 Óra stúdiójában Buják Attila, Jolsvai András, Krug Emília és Pungor András.

Elképesztő siker fogadta egy magyar fotós képét, melyet a National Geographic január 3-án a nap fotójának választott. Dvornik Gábor szabadúszó fotós őszi felvétele a sződligeti halastónál készült egy ködös őszi napon. A képet néhány óra alatt százezer „lájkkal” és közel húszezres megosztással ismerte el a facebookos közönség.

Hogyan lesz valaki csemegepultos? A többség bizonyára úgy, hogy gyerekkorában parizerekkel és kolbászokkal álmodott, az óvodában pedig a szalonna volt a jele. Vannak viszont, akiket a sima pénzkeresés kényszere vezérel a csemegepult mögé. Nem mintha olyan zsíros állás volna ez – valójában ugyebár az –, hanem mert ez adódik.

Nagyon megörültem, amikor egy-két éve barátom, Lévai Katalin író, politikus, szociológus megvallotta, könyvet akar írni a „mi történt azután”-ról, vagyis Anna Karenina egyévesen hátrahagyott gyermekének, Annie-nak a sorsáról. Évtizedeken keresztül érett benne a gondolat, és ő látszólag gyorsan megírta a könyvet.

A Pixel című táncműsor láttán leesett az állunk: 11 táncos és izgő-mozgó vizuális környezet olyan elképesztő látványt produkál, amit muszáj megnézni.

Mintha absztrakt festmények volnának, olyanok, hisz Gadó fotográfusi szeme éppoly pontos, mint az orvosé.

– Kedves Angéla! El sem tudom mondani, mennyire örülök, hogy végre vendégül láthatom szerény hajlékomban.

A tulajdonos a raktár felől érkezik. Benéz az üzletbe, csak néhány vevőt lát a polcok között, a pénztár előtt kisebb sor.

„Olyan természetességgel létezett a színpadon, ahogyan az életben” – írtuk róla a szeptemberi nekrológban, amelyben elbúcsúztunk tőle. És valóban: Avar István civil beszélgetőpartnerként is imponálóan természetes volt, nem „játszott”, holott a rádióinterjú színpadon készült, közönség előtt – huszonnyolc évvel ezelőtt. Akkoriban gyakran diskuráltunk a Rádió Pagodájában. Sok mindent tudtam róla, de erre a beszélgetésre készülve előhalásztam az archívumból a vele készült régi interjúkat, elolvastam, mikor mit írtak róla, egy réges-régi újságot magammal vittem a Radnóti Színház pódiumára is.

Az apám nőjét Csillának hívták, és felszolgáló volt a Pacsirta presszóban. A Pacsirta két kis teremből állt csupán, s az Árpád út legvégén volt feltalálható, iramodásnyira a Víztoronytól, a kis piac ölelésében. Oda csak a helyiek jártak, meg a titkos szerelmesek, akik nem akarták, hogy ismerősök lássák őket, és a kezdő alkoholisták, akik azt nem akarták, hogy lássák, ahogy rummal béleltetik a kávéjukat.

„Ahogy én szeretlek, nem szeret úgy senki” – énekelte Mária Lujza nevű nagyanyám mély, érzelmes hangon, miközben dohányzástól megsárgult körmei a lehangolt pianínó billentyűin kopogtak. Anyám a konyhában a haját tépte. Megőrjítette az órák óta tartó klimpírozás, de már jött is a következő futam, és felcsendült a nagypapa nótája, a Deres már a határ.

Két órája ülnek a parton, már megittak négy-négy Borsodit. Kapás nincs, élvezik a nyugalmat. A békák brekegnek, az úszók lubickolnak a vízben, a szellőben lágyan hullámzik a nádas.

Ma tán a béke ünnepelne,
A Messiásnak volna napja,
Ma mennyé kén' a földnek válni,
Hogy megváltóját béfogadja.
Ma úgy kén', hogy egymást öleljék
Szívükre mind az emberek –
De nincs itt hála, nincs itt béke:
Beteg a világ, nagy beteg...

Kihült a szív, elszállt a lélek,
A vágy, a láng csupán a testé;
Heródes minden földi nagyság,
S minden igazság a kereszté...
Elvesztette magát az ember,
Mert lencsén nézi az eget,
Megátkozza világra jöttét –
Beteg a világ, nagy beteg...

Ember ember ellen csatázik,
Mi egyesítsen, nincsen eszme,
Rommá dőlt a Messiás háza,
Tanítása, erkölcse veszve...
Oh, de hogy állattá süllyedjen,
Kinek lelke volt, nem lehet!...
Hatalmas Ég, új Messiást küldj:
Beteg a világ, nagy beteg!...

(1899)

Az értem, hogy meg kéne köszönni minden rosszat, na de a jót? Miért kéne a jót megköszönni? Hát hiszen a jó nem is embertől való. (Jó, de, de, tőle is, tessék, tegyünk engedményeket.) Jó, legyen az is ember, de akkor legyen névtelen. És Isten állítólag a derűs adakozót szereti, nem a fogcsikorgatósat, nem azt, aki hálát vagy köszönetet vár. Akkor minek megköszönni? Még arca se legyen neki. A névtelent, csakis a névtelent szereti.

Karcsika hátra tett kézzel állt Anya és Apa előtt, nagy levegőt vett, és aztán mondani kezdte nekik a verset, de hibátlanul, olyan hibátlanul, mint a vízfolyás.

Otthoni inspirációk hatására mindig is színésznek készült. Vidékről került a főiskolára, kevés híja volt, hogy vidéken is kezdje a pályát. Ám a Vígszínház társulatánál indult a karrierje – lépésről lépésre. A Kossuth-díjas színésznő két évtizede rendez is. Hatodik esztendeje a Víg direktora. Év elején, mandátuma lejártakor, a fővárosi önkormányzat másfél évre meghosszabbította megbízatását. Azt szokta mondani: igazgatóként hű a Vígszínházi hagyományokhoz, a karakteréből adódó sajátosságokra pedig nem neki kell felhívnia a figyelmet. Annyi biztos: bátor húzása is akadt az elmúlt időszakban. Élete a színház, amelyben a karácsony is csak szusszanásnyi, de fontos pauza.