A kibeszélt fájdalom
Soa fájdalma – ezt a címet viseli ez a képzőművészeti kamarakiállítás, mely az Artalakulás Galéria szervezésében előbb az Izraeli Kulturális Intézetben mutatkozott be, most pedig már a Budaörsi Városháza aulájában látogatható. (És ha jól értettem, lehetséges, hogy további helyeken is feltűnik majd még ebben az évben.)
Tölgyesi Katalin, az Artalakulás Galéria vezetője-tulajdonosa a „megszokott csapatot” gyűjtötte maga köré, azokat a művészbarátokat, akikkel gyakran jelenik meg egy kiállítási térben. De most persze a soára (a zsidó holokausztra) való emlékezés a szokásosnál homogénebb anyagot szervezett maga köré. (Igen, igen, itt a téma szervezte a kiállítást, Fehér László, Rónai Éva, Roskó Gábor, Bálványos Huba vagy Tölgyesi Katalin művészete – meg a többieké – megmaradt ugyanolyan sokszínűnek, széttartónak, mint eddig – ahogy az egymás mellett sorakozó műfajok: grafika, fotó, festmény, gobelin stb. – is épp elég távol vannak egymástól.) Volt, aki konkrétan, volt, aki elvontan, más historizálva, megint más jelképesen közelítette meg a témát – ettől lett mégis egésszé a tárlat.
A művészek talán nem veszik zokon, ha ezúttal nem őket dicsérem (megtettem máskor, fogom is, meg nem is nagyon szorulnak rá az én dicséretemre), hanem a kiállítás súlyának megfelelő kezelését Budaörs polgárai által. Magyarország egyik legdinamikusabb városa kicsiny sváb falu volt hetven év előtt, az ő történetük egy másik keserves nézőpontból beszéli el a második világháború és következményei históriáját, a helyiek mégis magától értetődő módon vállalták ezt a tárlatot és vállalták a szembenézést a hajdani traumákkal. Amelyeken csak úgy lehet továbblépni – vallották a képek, a művek, és vallották a megnyitón részt vevő közéleti személyiségek, közöttük papok, művészek és a város polgármestere –, ha becsületesen szembenézünk közös múltunkkal. Ha kibeszéljük a hetven évvel ezelőtti események fájdalmát – ha elmondjuk fiainknak, unokáinknak, mi történt: hogy soha többé ne történhessen meg.
Jolsvai András
