Egy szenvedélyes élet

A Harmonia caelestisbe úgy beleszeretett, mint annak idején Fehér Imrébe, akihez később férjhez is ment. Már a Kis magyar pornográfiánál érezte: Esterházy az ő embere. Az író egyszerre bohóc és filozófus, gyönyörű szeme van, és mágikusan bánik a szavakkal. Négy művét az évek folyamán már lefordította angolra, a Hrabal könyvéről híresen elismerő kritikát is közölt a vasárnapi The New York Times. De a Harmonia az más. Kész csoda benne az élet. Judit bízott benne, hogy a fordítás az övé lesz, de sokáig még Pétert sem merte ezzel felhívni, nemhogy egy külföldi kiadót. Az író aztán biztatta a vonal végén: „Persze, drágám, csináld!” Alig várta, hogy hazaérjen a Corvinából, lefőzte a kávét, asztalhoz ült, és belemerült a szövegbe.

Már két hónapja a regényen dolgozott, amikor megszólalt a telefon. Egy neves amerikai kiadó jelentkezett, hogy kiadnák a Harmonia caelestist, és Juditot kérnék fel fordítónak. Judit nevetve mondta: ezzel szinte elkéstek, ő már szerelemből elkezdte a munkát. Pályafutása során ez volt az egyetlen irodalmi mű, amelyikre előre megbízást kapott. Az amerikai egyetemeken az ő fordítása alapján lett Esterházy tananyag, és többek között Örkény novelláit is Szöllősy Judit közvetítette a tengerentúlra. A One Minute Stories ma már vizsgatétel. Zseniális műfordításai közt Ady, Csáth Géza, Lázár Ervin, Dalos György, Nádas, Parti Nagy, Spiró és Závada művei szerepelnek.

Judy, ahogy barátai nevezik, éppen Tar Sándor egyik regényén dolgozik, amikor felkeresem. A szobában égig érnek a könyvek, a gyűjtemény nagy részét még a múlt századelőn nyomták. Babits, Csinszka, Ignotus első kiadásban. Megcsodálom a téli kertet a teraszon, aztán teát főzünk a Szent István park fölött, a hetediken. Judy üvegtálban teszi elém a csokoládét, kedvesen mesél: nem mindennapi a története.

– 1946-ban én voltam az első zsidó gyerek, aki a háború után Győrben született. A nagyszüleim közül egyik nagyapám és két nagymamám nem jött vissza Auschwitzból, a túlélő özvegy nagyapám aztán újraházasodott. A háború előtt hentes volt, de a születésemkor már apámmal dolgozott a győri vagon- és gépgyárban. Apám műszerész volt, anyám pedig könyvelő lett a városházán. A húgommal és egyik unokatestvéremmel együtt heten laktunk egy kétszobás lakásban. A nappaliban mindig sóvárogva néztem a vitrin mögött a könyveket. Kisgyerekként nem nyúlhattunk hozzájuk.

Kezébe adták viszont a Shakespeare-meséket. Mivel a lakásban folyton nyüzsgés volt, átkönyörögte magát a szomszéd Edit nénihez, mert ők csak este jöttek haza. Ott végre órákon át olvashatott.
A nagypapa zsinagógába járt, az apa párttag volt. A gyárban főnöke jóindulatúan figyelmeztette: legyen óvatos, feketelistára került. Legendája van a családi citromnak is. Karácsonykor Judit édesanyja kapott egyet ajándékba a városházán. Körbeülték, megszagolták, aztán selyempapírba csomagolva betették a sublótba. Jól jön majd, ha beteg lesz valamelyik gyerek.

Ötvenhatban aztán falura vitték a kisebbeket. Távoli rokonoknál laktak a zivataros időkben.

– Hajnali hatkor megjelent a nagyapám Olgi néninél, hogy csomagoljunk, megyünk Amerikába. Sírtam, sehova nem akartam menni. Rántott csirke, petrezselymes krumpli és habcsók lett volna ebédre. Valahogy mégis felültünk a vonatra. Csónakokból összerakott hídon mentünk át a határon, féltem, mert billegett. Még aznap egy ausztriai faluban kaptunk a helyiektől ebédet.

Egy kiszuperált háborús géppel repülték át az óceánt. Judit bőröndjében egy dunyha és egy kaucsukbaba lapult.

Long Islanden Regina néni, az édesanya nagynénje vállalt felelősséget a bevándorló családért. Judit apja műszerészként rögtön kapott állást. Édesanyja mindenesként kezdte egy öregotthonban, később varrodában alkalmazták, majd amikor boldogult már az angollal, ismét könyvelőként dolgozhatott. A lányoknak nem okozott gondot az idegen nyelv, Judy ötödik osztályban színjeles volt, hetedikben pedig már díjakat nyert iskolai fogalmazásaiért. Előbb a Columbia Universityn, majd a Buffalói New York Állami Egyetemen szerzett irodalomból diplomát.

– Az esztétika érdekelt, olyan esszéket szerettem volna írni, mint Susan Sontag. Alig múltam húsz, amikor végeztem, és már irodalmat tanítottam az egyetemen.
Egy nap nagyanyja hívta telefonon: nem mer egyedül repülni, van-e kedve csatlakozni hozzá? Judy igent mondott, bár nem tudta, hova szól a jegy. Szíve szerint Rómába vagy Párizsba utazott volna. A cél azonban Budapest volt.

– Csalódott voltam, mivel alig tudtam valamit Magyarországról, ráadásul a szókincsem is egy tízéves gyerek szintjén maradt. De a nagymama látni akarta a nővérét, és én betartottam az ígéretem.

A Lenin körúton laktak Bözsi néninél az első emeleten. A szegről-végről unokatestvér Moldoványi Klári felkarolta az amerikás rokont, kérte férjét, a szinkronrendező Moldoványi Józsefet, vigyék el Judyt is a filmklubba. És hogy ne érezze magát egyedül, hívják el Fehér Imrét, úgyis most kapta meg a válási papírjait, ráadásul még angoltanfolyamot is végzett.

– Másnap reggel arra ébredtem, hogy megvan életem párja. Imre negyvennégy évesen befutott rendező volt, nevéhez fűződik a Bakaruhában című film, de én nem tudtam róla semmit. Este a kocsiból kiszállva az utolsó pillanatban adtam meg neki a telefonszámom. Aztán egész délelőtt csak ültem a készülék mellett, és vártam, hogy felhívjon. Úgy éreztem: ha nem hív, vége az életemnek.

A vonzalom azonban kölcsönös volt. Imre telefonált, később hosszú sétákat tettek a Várban, vagy presszókban találkoztak. Augusztus volt, ideje a vallomásnak. „Judykám, baj van. Azt hiszem, szeretlek.” Ez volt az eljegyzésük. Judit visszarepült Long Islandre, és bejelentette, hogy férjhez megy. A család csodálkozott, a nagypapa pedig csak annyit kérdezett: „Kisangyalom, rendes ember? Jó, akkor menj csak hozzá.”
Hetvenegyben házasodtak össze, így dőlt el, hogy Judy végleg Magyarországon marad.

– Nagyon keveset tudtam a magyar irodalomról, talán a János vitéz volt az utolsó emlékem, amire még gyerekkorból emlékeztem. Imrével aztán színházba, moziba jártunk, és rácsodálkoztam a kelet-európai filmek drámaiságára. Gondoltam, nincs mese: meg kell tanulnom magyarul. Először a Film Színház Muzsika számait lapozgattam, betűztem a címeket, képaláírásokat. Aztán néztem Imre polcán a könyvek borítóit. A meztelen istennő és a vak jövendőmondó. Devecseri Gábor könyve volt az első, amit magyarul elolvastam.
Amúgy irodalmárként a legjobb társaságba csöppent. Feljárt hozzájuk Hubay Miklós, Somlyó György, Judit pedig meséltette őket. Később Szilágyi Bertalan rendező javaslatára Ady-novellákat fordított. Teljesen megfertőzte a Nyugat.

Közben Buffalóban befejezte PhD tanulmányait, és boldogan tért vissza férjéhez pesti otthonukba.

Aztán egy nap eszméletlenül találta Imrét a fürdőszobában. Nem is beszélhetett többé a szeretett férfival, agyvérzése súlyos volt, tehetetlenül tárták szét kezüket az orvosok. Három hónap múlva meghalt.

– Imre halála után sem merült fel bennem, hogy visszatérjek Amerikába. Alig négy évet élhettünk együtt, mégis ez az idő elég volt ahhoz, hogy végleg elkötelezzem magam a magyar irodalom mellett. Kezdetben lektor, majd hamarosan szerkesztő lettem a Corvina Kiadónál. Életemben először felnőttnek éreztem magam.

Palotai Boris lett egyik legjobb barátnője. Ha az írónő nem tudott éjszaka aludni, gyakran áthívta Judyt a Fehérhajó utcába, igyanak meg együtt egy kis whiskyt. Judit imádta hallgatni Boris történeteit, és még ott volt Sophie barátnéja (Kovács Zsófia belgyógyász), aki ismerte a múltból József Attilát és körét, de még Lesznai Annát is.

– Éveken keresztül nem is tudtam, hogy van olyan foglalkozás: fordító. Eleinte azért fordítottam angolra magyar írókat, hogy még közelebb kerüljek hozzájuk. Aztán ez lett a szenvedélyem, az életem, a kenyerem. Ahogy teltek az évek, tudatosabb lettem. Rájöttem: az angol szöveg nem elég, meg kell nyerni egy-egy külföldi kiadót, ismertté kell tenni idegenben is a magyar szerzőket. Olyan ez, mint egy sakkjátszma. Első lépés: beleszeretek egy íróba. Második: lefordítom. Harmadik: a kiadókkal való levelezés, hogy egyáltalán hajlandók legyenek elolvasni a kéziratot. A rendszerváltás előtt egy évtizeddel Angliában hallani sem akartak a magyarokról. De soha nem adtam fel.

Judit később a pesti egyetemen is tanított műfordítást. Azt mondja, munkái azért sikeresek, mert nem engedi, hogy a szavak befolyásolják. Soha nem az egyes szavakat fordítja le, hanem a szöveget. Mintha egy másik nyelven „eltáncolná” a művet. Vallja: a műfordítás nem szolgáltatás, hanem művészet, amihez tehetség is kell, mert egy párhuzamos irodalmi művet kell létrehozni. Olyat, amilyet a szerző is írt volna, ha például Amerikában születik.

– Olyannyira tisztelem a szöveget, hogy még magamtól is védem. Pedig néha kedvem lenne beleírni.
A magyar irodalom népszerűsítéséért Ady-érmet kapott a Magyar Pen Clubtól, de soha nem díjakért fordította az oldalak tízezreit.

Tele van tervekkel, most is lázas munkában él.

– Ha valami nagyon jót találok, nem bírok magammal. Meg akarom osztani a barátaimmal, az egész világgal.