Vásárhelyi Mária: Mikor az ember úgy elaljasul…
Bizonyára a legtöbben ismerjük a keserves és tehetetlen kínt, amit akkor érzünk, amikor egy hozzánk igazán közel álló szerettünk élete utolsó napjainak fájdalmas és reménytelen haláltusáját nézzük végig. Amikor egy számunkra mindenkinél fontosabb ember sokágyas kórházi szobában, idegenek közönyös, szánakozó vagy kíváncsiskodó pillantásaitól övezve, emberhez méltatlan körülmények között búcsúzik az élettől. Amikor még arra sincs lehetőségünk, hogy legalább néhány percre magunkra maradjunk és meghitten elbúcsúzzunk egymástól. Amikor az agyongyötört orvosok és ápolók türelmetlen felcsattanása a válasz, ha egy kicsit kevesebb kínt és több emberséget szeretnénk kérni haldokló apánk, anyánk, barátunk részére. És ismerjük azt a vissza-visszatérő szorongást is, amely akkor fog el bennünket, amikor arra gondolunk, hogy mi magunk is az ezerszer kivéreztetett magyar egészségügy által biztosított, méltatlan körülmények között fogunk búcsúzni az élettől.
A hospice célja az, hogy a végső stádiumba jutott betegek számára az emberhez méltó halál körülményeit biztosítsa. Az aktív kezelésben már nem részesülőknek nyújt fájdalomcsillapítást, odaadó gondoskodást, lelki támaszt és annak lehetőségét, hogy szeretteik körében búcsúzzanak az élettől.
Magyarországon a rendszerváltás előtt a méltó halálnak nemcsak az intézményi feltételei nem léteztek, hanem maga a fogalom is ismeretlen volt. Akkoriban nem volt más lehetőség, mint hogy a végső stádiumban lévő betegek egy rideg, sokágyas kórházi szobában, agyonhajszolt ápolók és ki-be járkáló idegenek között töltsék életük utolsó napjait. A kilencvenes évek legelején a Soros Alapítvány támogatásával indult el itthon a hospice ellátás, amely ingatlant és eszközöket, szakmai képzéseket, kiadványokat biztosított ahhoz, hogy nálunk is lehetőség legyen arra, hogy a haldoklók méltó körülmények között távozzanak. A magyarországi hospice-program elindítását maga Soros György ambicionálta, mivel ezekben az időkben halt meg az édesanyja egy olyan intézetben, ahol lehetőség volt arra, hogy az utolsó napokat szerettei körében töltse. És Soros Györgynek fontos volt, hogy Magyarországon is közismertté váljon és elterjedjen az emberhez méltó halál gondolata és gyakorlata.
A Soros Alapítvány nemcsak meghonosította, hanem fennállása alatt sok százmillió forinttal támogatta a hospice-ellátás fejlesztését, több mint háromezer ápoló képzéséhez nyújtott segítséget. Mert Soros György úgy gondolta, hogy nemcsak a gazdag, nyugati világban élőknek, hanem a magyar embereknek is jár az emberhez méltó halál feltételeinek megteremtése.
Talán a kormánypropaganda gépezetének működtetői és kiszolgálói között is vannak olyanok, akik éppen egy ilyen hospice-házban búcsúztak valamelyik családtagjuktól. Talán nem is tudták, hogy éppen az alapítvány által teremtett körülmények segítenek abban, hogy elviselhetőbbé tegyék az elviselhetetlent.
Ám akár így volt, akár nem, akár tudták, akár nem, ez – a tapasztalatok szerint – bizonyára nem befolyásolta volna őket abban, hogy részt vegyenek az elmúlt hetekben a kormánypárti propaganda mind ez idáig legaljasabb kampányában, amely azt próbálja sulykolni, hogy „Soros György, politikai és pénzügyi spekuláns megölte volna az anyját”. Mindezt pedig annak kapcsán próbálják elhitetni a hazai közvéleménnyel, hogy Soros az általa támogatott hospice-programot ismertető tanulmány bevezetőjében elmondja, hogy haldokló édesanyja egy olyan intézményben töltötte utolsó heteit, ahol lehetőség volt az eutanáziára, és „megkérdeztem tőle, hogy szüksége van-e a segítségemre”, majd hozzáteszi, hogy „bár nem szerettem volna, de segítettem volna, mert úgy éreztem, hogy ezzel tartozom neki”. Azt is elmondja, hogy végül is édesanyja nem az eutanáziát választotta, és ő boldog, hogy így döntött, mert „ez lehetőséget adott, hogy családja köréje gyűljön és ott legyen, amikor a halálra készül”. Amikor tehát Soros György elmeséli, hogy – függetlenül attól, hogy neki személy szerint mi a véleménye az eutanáziáról – segítséget kívánt nyújtani édesanyjának abban, hogy a halál közeledtét érezve élhessen az önrendelkezés jogával, és maga dönthessen arról, hogy mikor és milyen körülmények között szeretne meghalni, akkor ezt a kormánypárti média – az Origo, a Lokál, a 888.hu és a TV2 – anyagyilkosságként interpretálja. S mindezt annak a hatalomnak a lakájai teszik, amely az elmúlt hét évben nap nap után bizonyította a kiszolgáltatokkal, elesettekkel, segítségre szorulókkal szembeni teljes érdektelenségét, az emberi szenvedés iránti totális közönyét.
S hogy a gyilkosság tágabb kontextusba kerüljön, ugyanezen az estén a kormánypárti gyűlöletkampány két karmestere, Schmidt Mária és Bayer Zsolt a kormánypárt televíziójában azt fejtegeti, hogy a baloldali és a liberális értelmiség „megöl, kinyír, kicsinál mindenkit, aki másképpen gondolkodik”, mint ők.
A politikai ellenfeleket gyilkosnak bélyegezni a legsötétebb diktatúrákban, a politikai alvilág legsötétebb bugyraiban szokták, az anyagyilkosságnál súlyosabb vád pedig a zsidó-keresztény kultúrában nemigen létezik. A totális diktatúrák szellemiségének persze minden társadalomban vannak odaadó hívei és jól megfizetett támogatói, olyanra azonban az önmagukat demokráciaként azonosító rendszerek körében nemigen találunk példát, amikor a hatalom nemcsak támogatja, hanem bátorítja és saját politikai programja részévé teszi az aljas, hazug, gyűlöletkeltő gondolatokat.
